Világosan látszik hogy te optimista vagy, én viszont realista. Saját vesztünk a génjeinkbe van kódolva. Nem az ember génjeibe, hanem az Élet génjeibe, aki küzdeni akar azért hogy legyőzze a másikat vagy bármit ami legyőzhető, mégha ezzel saját vesztét is okozza. 

Valaki kiszórt egy nagy halom száraz kenyeret a galamboknak. Csipegették is szorgalmasan mígnem leszállt közéjük két sirály. Egyik(et tudtam figyelni egyszerre) odament a legközelebbi galambhoz és elkezdte csipkedni a kenyerét. A galamb persze arrébb húzódott egy másik kenyérhez, azt kezdte csipegetni. Sirály észrevette, és odament hozzá mert az kellett neki ami a másé. Párat csípett, aztán átment a hozzá közelebbi galambhoz a kajáját elvenni. Legalább nyolc galambot űzött el a  kajájától mire megelégelte, pedig kedvére talált gazdátlan eleséget szerteszét. 

Ismerős ez a tulajdonság valahonnan? 

Ezt a súlyt cipeljük magunkban az általad elképzelt fényes jövő felé. Olyan ez mint mikor Ripli elmenekül a mentőkabinban a Nostromóról nem tudva mit visz magával, és amikor rájön, rádöbben hogy minden erőfeszítés és a hite a boldog végkifejletben hiábavaló volt.