Bocsánat a késésért, emésztenem kellett a látottakat, na de akkor a bajokról!

Anélkül, hogy a kocsmai dohányzás betiltását bármilyen szempontból kommentálnám akár pro, akár kontra, az egykori prágai kocsmakultúrát némileg ismerve azt kell mondanom, hogy az intézkedés tragikus következményekkel jár(t).

Sokan vagyunk, akik az épített és természeti környezeten, a sörökön és ételeken túl azért is jártunk kisebb-nagyobb rendszerességgel Csehországba, mert az a társadalmi jelenség, amit a cseh kocsmákban ismerhettünk meg, lenyűgözött bennünket. Nyelvtudás nélkül is élvezhető volt, ahogy a különböző és sokszor nagyon távoli rétegekből származó emberek egy asztal mellé kerülvén beszélgettek egymással, megvalósítva egy olyan társadalmi interakciót, aminek nálunk esélye és így nyoma sem volt. Már nem emlékszem, kinél olvastam, hogy valami francia miniszter vagy akárki - megismerve a cseh kocsmavilágot - azt mondta: a demokrácia itt van önöknél, hiszen egy asztalnál ül a főtanácsos, a polgármester, a bádogos, a postás és a költő. Mi magunk is láttuk a kocsmai törzsvendégeket, a munka után egy-két sörre betérőket - nőket is - a lábnál heverő kocsmakutyákat, a szelíden iddogáló napköziseket, az éjjel-nappal közvetített hokimeccsek nézőit, a Sparta és a Slavia egy asztalnál örvendő/bosszankodó szurkolóit, na és az oltárként tisztelt, napfényben úszó söntést.

Ennek nagyjából vége. Nyáron még nem volt feltűnő, mert a teraszokon zavartalanul folyt a megszokott kocsmai élet, de a hideg beköszöntével a kocsmai társaságok feloszlottak. Egy részük - mint nálunk - megveszi a vietnaminál a sörét, és otthon nézi egyedül a meccset. Másik részük ki-kijár dohányozni a foghíjas asztaltársaságból, ami pont a lényeget, a beszélgetést öli meg. Biztos most is vannak, akik munka után beugranak a kocsmába, de az első sör után már hazafelé gyújtanak rá. A törzsvendégek elmaradoznak, az üzlet pang, a kocsmák előbb-utóbb bezárnak - mint nálunk - vagy ahol tehetik, átalakulnak turistacsapdává. A külvárosokban nem tehetik, sorsuk így meg van pecsételve, hosszabb távon itt is ott is csak egy maradhat, mint a hegylakóból.

Amikor a múltkor írtam, hogy nagy a baj, éppen az Ökörben ültem, két napon belül másodszor. Egy asztal kivételével csak külföldiek voltak, annál az egynél is éppen babazsúr folyt. A Vízilóban kakaószag volt. A Rotundában megjelent az angol nyelvű étlap. Az Ejtőernyősben kora este tömeg volt ugyan, de főleg turistacsoportok zabáltak. Žižkovban is körülnéztem több helyen: a hagyományos kocsmák kongtak, a fiatalos szórakozóhelyek jól mentek, de kint az utcán álltak tömegével a gyerekek, mint nálunk. Egyetlenegy földalatti ellenálló sejtet találtam, ahol az ajtóra kiírták, hogy filmforgatás folyik, de senki nem kap gázsit, na ott mindenki dohányzott, olyan volt, mint régen. Gondolom, azóta már a szemközti kocsma följelentette őket és bezártak.

Ez egyetlen prágai látogatás volt, és túl szűk mintavétel (bár két hete Trutnovban is ugyanezt tapasztaltam). Talán csak a hirtelen sokkhatás mondatja velem a fentieket, és majd minden megjavul.

De az ujjaim hegyével sajnos nem ezt az optimista jövőt tapintom.