Sajnálom. Próbálom enyhíteni a bánatodat néhány szösszenettel, s egy dadaista verssel.

 

 

Ne, Géza! Kifullad a dal, lufik az égen.

 

Nem enyém e tű, süteményemen.

 

A jak saláta a tálas kaja.

 

Erős térerőre rét söre.

 

Anyák tapsolós patkánya.

 

Mezén távol-keleti telek lovát nézem.

 

Kan igásló Bartókot rabol Ságinak.

 

A taposó pata.

 

Ede perece reped-e?

 

Újra vidám a mádi varjú.

 

A jókora rokolya.

 

 Nikotin, ó vonító kín!

 

Ajtóba’ kanászának a botja.

 

Öl a bíró, mázoló zámoriba lő.

 

Ó, bazsalyog a gólyazsabó.

 

Etel, édesed élete…..

 

Kenéz, alólad dalol az ének!

 

Nyárfás erdőn, Előd, dől-e nődre sáfrány?

 

Lüke nem menekül.

 

Kopasz apók.

 

                           Tele, Tökölön

 

Gerő Ernő, Babits ereget, űberel legalább a barikád,

s régen ő. Trisólopó víz íves málészájú lénye hős.

E pék sír, ó, Balassi Bálint,

ufón a hús, Ady Endre vette, Geszten ette rókafiam.

 

Rámennek a maják, alkudna negyed ötre

Petőfi. Kifő tepertőd, egye nanduk lakája, ma kenne már.

Mai fakó rettenet, szeget te verd, ne Ida!

 

Suhan, ó, futni láb is, s a labor is képes, ő henyél,

új ász él ám, s e vízivó pólós. Irt ön, egér, s dák, ír a babbála,

geller, eb ütege, resti-bab. Önre öreg nő lő kötelet!