HULLAMOSÓ NŐK

 

Rainer Maria Rilke

 

Már hozzászoktak lassan. Ámde most a

cselédlámpás föllobogott ijedten

a léghuzam árnyán s az Ismeretlen

oly furcsa volt. Még a nyakát lemosta

 

a kandi nép s mert nem ismerte, aztán

ezt-azt hazudta róla, ágya mellett,

míg mosta. Egyiknek köhögni kellett

s az ecetes spongyát ott hagyta arcán,

 

úgy köhögött. Hogy a hullát kutassa,

megállt a másik nő is. Tompa csöppet

sírt a kefe; s a végtelen utassa

öklét mozgatta már, hogy megmutassa,

nem szomjúhozik immár soha többet.

 

És megmutatta. Mert sürögve, némán

folytatták a bús némberek a dolgot,

kicsit köhögtek is, a vén tapétán

halk, görbe árnyuk imbolyogva bolygott,

 

a fal pedig csupa folt és ragacs volt.

Be is fejezték, egy kis idő mulva.

Az éj, az ablakokba megsimulva,

kietlenül nézett. S egy szörnyű hulla

mezítlenül feküdt ott és parancsolt.

 

Kosztolányi Dezső