AZ OSZLOPOS SZENT

 

Rainer Maria Rilke

 

Népek álltak ott, hódolva mélyen,

hogy válasszon köztük és itéljen;

ámde néki több volt már a csend

és a nép bűzéből titkos éjen

egy kőoszlop magasára ment,

mely tovább szökött föl a kavargó

égbe és hogy fönn volt a tetőn,

látva, hogy a teste-lelke gyarló,

az Urat dicsérte reszketőn;

egyre csak hasonlít-háborog;

hogy kicsiny Ő s óriás a Másik.

A parasztok és a pásztorok

látták, hogy e kis pont mint tusázik

 

és a roppant égbolttal pöröl,

néha fényben, néha meg esőben

s ordítása, mint a vaspöröly

ráhull az arcokra leesőben.

Évek óta élt magába s ő nem

vette észre azt se, hogy alant

a tömeg folyton hullámozik,

meg se látott hercegi aranyt,

mely nem ért föl emez oszlopig.

 

Ámde amint fönn elkárhozottan,

a közönytől már véresre rágva,

egymagában, ordítozva, reggel,

rázta a sok démont a magasban:

sok sebéből imbolyogva, lassan

csúf, nagy férgek hullottak sereggel

a bársonnyal ékes koronákra

és a nyűvek sokasodtak ottan.

 

Kosztolányi Dezső