ESZTER

 

Rainer Maria Rilke

 

És fésülik a szolganői hét nap

haján a bút, mely hamumódra szétcsap

s a kín savát, mely megfakul haján,

és süttették a nappal, égi tűzzel

és balzsamokkal kenték, hogy a fűszer

lágyítaná meg: és aztán a lány,

mint az, akit már semmi baj sem érhet,

hivatlanul, mint a bitang kisértet,

a fenyegető, nyílt kastélyba ment,

hogy komornáival, új vágytól égvén,

meglássa Őt, majd hosszú útja végén,

ki halállal vár minden idegent.

 

Úgy fénylett a Király, hogy enrubinját

lángolni érzé, röpködött a fény,

a Király arca forrott benne, inkább

teher is volt már és mint az edény

túlcsordul rajt s a pompa is taszítja

még ott se volt a harmadik terem,

melynek hideg, nyugalmas malahitja

zöld fényt vetett rá. Ekkor hirtelen

 

úgy látta, hosszú az út, fáj a kő is,

mit súlyossá tett a Király meg ő is,

aki szorongva ment. És ment vadul.

 

És hogy már ott állt közelébe, ingón,

pompázva a tündöklő turmalin-trón

és fenn mint bálvány a hatalmas úr:

 

a jobbik szolganője átölelte

őt, aki szédült s odavitte halkkal.

A Király intett az arany jogarral,

s a boldogságtól elalélt a lelke.

 

 

Kosztolányi Dezső