Fernando Pessoa:
Fehér ház, fekete fregatt
Elterpeszkedem a nagy fotelban, elmúlt a Nyár.
Nem álmodom, nem gondolkodom, különös bénultság vesz erőt az agyamon.
Ilyenkor aztán nincs ébredés az agynak.
Tegnap valaki rossz álmot álmodott helyettem.
Ez nálam a tudat rézsút hasadásával jár.
A ma délután ablakának ajtói szépen betéve maradnak,
Legyenek maguk az ablakok sarkig kitárva.
A külvilágot összefüggések nélkül, akaratlan észlelem.
Jelenlegi énem test és lélek között lebeg.
Bárcsak volna
A léleknek harmadik állapota is, ha már kettő amúgy is van neki.
Sőt, akár egy negyedik állapota is, ha már három amúgy is van.
A világ abszurditása, miközben még csak nem is álmodom,
Fájdalom hasogat érzéki tudatom háta mögött.
A fregattok keltek útra,
Jártak a saját útjukon, nem tudom, milyen titkos napon,
Az aznap bejárandó útszakasz ritmusa előre meg volt írva
Az álommatrózok halott dalainak elveszett ritmusában.
Az ablak mögött, az udvaron fák ácsorognak,
Különös fák, nézem és látom őket, a tudatomnak mégis felfoghatatlanok egy ponton,
Ugyanolyan fák, mint az összes többi, nem látszanak többnek maguknál.
Nem bírok létrehozni olyat, hogy legyenek fák, ám ne fájjon többé.
Nem bírok egyszerre ott lenni veletek, és ugyanakkor innen nézni titeket.
És nem bírok felkelni ebből a fotelből, itt hagyva álmaimat a padlón.
Miféle álmokat? Nem is tudom, hogy álmodtam-e. Milyen fregattok keltek útra és hová?
Talán csak benyomás ez is, minden alap nélkül, talán mert a szemközti képen
Fregattok kelnek útra - nem is fregattok, csak afféle bárkák, a fregattok bennem laknak,
És mindig jobb a bizonytalan, ami gyönyörködtet, mint a biztos, ami elég,
Miért végződik ott az elég, ahol elég, és ahol végződik, az nem elég?
Miért van az, hogy bármi, ami ehhez fogható, annak semmi köze az élet értelméhez?
A fákat ki formálja a létükön belülről?
Ki adott lombot a fáknak, ki hagyta nekem, hogy kizöldüljek?
Hol van a gondolat, amely nekem fájni tud akkor is, ha nincs velem?
Úgy érzem, semmi nem segít, amikor szükségem lenne rá, és a nyílt tenger.
És az utolsó út, mindig csak oda, repülés felfelé a fregattokról.
Nincsen gondolati szubsztancia a lélek anyagában, amellyel gondolkodom.
Csak sarkig tárt ablakok vannak kitámasztva a hőség miatt, amely viszont már elmúlt.
A fénnyel teli kiskert most - azaz most még - fénytelen, és én.
A nyitott üvegtáblán, szemben a sarokkal, ahová fókuszál a szemem,
Látszik a távoli fehér ház, ahol lakik. Bezárom a szemem.
Tekintetem, anélkül hogy látnám, rászegeződik a fehér házra,
Más szemek látnak, anélkül, hogy rászegeződnének, a fregatt eltávolodik.
És én, mozdulatlan, erőtlenül, álomba merülten
Ringatózom a tengeren, és szenvedek.
Magukhoz a távoli palotákhoz, a fregatt, amelyre gondolok, nem visz el.
Az elérhetetlen tengerre néző lépcsőket a fregatt nem rejti el,
nem visz el a sötét szigetek gyönyörű kertjeihez.
Minden elveszíti értelmét, ami menedék lehet itt a tornácom alatt,
És a tenger szemem kapuján át ömlik a becsukódó tornácra.
Estére járjon vagy nem, kinek számít és miért, hogy világot
Gyújtson olyan házakban, amelyeket nem látok a domboldalon, de én ott vagyok?
Holdtalan éjszaka teknőjében hangok nedves árnyékai, vartyognak a békák,
Késői brekegés a siralomvölgyben, mert minden siralomvölgy, ahol fáj a hang.
Valóságos csoda, az aggodalom istennője megjelenik a bolondok előtt,
Rejtély, meztelen tőr árnyéka vetül rá az összes felvonásra,
Csukott szemek, a fej pedig lecsügged az árboc mindig biztos rúdjával szemben,
A festett üvegablakon túli világ romlás nélküli táj.
Fehér ház, fekete fregatt.
Boldogság Ausztráliában.
Fordította Mohácsi Árpád
