Egy kis néprajz és anatómia

Illyés Gyula

Puszták népe

Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszúnyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyujtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanuskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek, amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sujtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekököl nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.