A kor értelmezése (lásd Wilson) a népek önrendelkezése, az  etnikai határok nagyjából követése volt a legprogresszívebb vélemény. Természetesen ez megillette volna a görögöket, örményeket, kurdokat is. Ezt nem is vitatom, viszont a Sevres-i béke pont azért volt igazságtalan mivel a győztesek messze túlléptek ezen a törökök kárára, továbbá a maradék ország több, mint felét befolyási övezetekre osztották.  Ergo, igazságtalan volt.

A felszabadító háború utáni újabb békében ez a helyére került.  Más értelemben (görög, örmény viszonylat) túlnyerték magukat.  A népirtások egyértelműen elítélendők, viszont a görög-török népességcsere korrekt megoldás a semleges szemszögéből nézve. Ne feledjük, hogy Nyugat-Trákiában, Makedóniában, Kavalában, Szaloniki városában, Krétán jelentős számú, helyenként többséget képező török kisebbség élt, továbbá az ekkor angolokhoz került Krétán és az olasz Dodekanészosz-szigeteken is (főleg Ródoszon).

Ezen túlmenően törökök, türkök hasonlóan sok százezres tömbjei kerültek Szíriához (francia mandátum) és Irakhoz (angol mandátum).