(folytatás)
A munkácsi Park hotel azért nem ért az ungvári Old Continent nyomába, ez az árszínvonalán is visszatükröződött. Ilyen kemény matracon még nem feküdtem.

 

Munkács belvárosát Cirill és Metód hatalmas szobra uralja, a helyi szláv népség fotózkodik is vele. Nekem Ungvár jobban bejött. Kellemesebb a folyópartja, tele kávézókkal, jönnek-mennek a gyaloghídon, jó sétálni a Kapitulna vulicán a templomtól az erőd felé. Munkács folyópartja csak úgy van, a hídon autós forgalom dübörög, jóval kevesebb a kiülős hely. A hotellel szemben kajáltam az egyetlen normális helyen, úgy kellett az ukrán nyelvű étlapot silabizálni, de a kártya legalább müxött.

 

Másnap fel a várba. 40 UAH a belépő, nekem 39 volt, de beengedtek annyiért is..:) A vár udvarán valami ukrán atyafi/szent szobra, azzal megint csak fotózkodott a szláv népség, még bankókat is hagytak ott neki. Érdekesség, hogy valami csoda folytán egy turul felállítását is engedélyezték az egyik bástyán, de oda jóformán csak én mentem ki, a szláv népség nem. De békén hagyják (1előre..). Az oda kivezető utca is valami vulica Ilona Zrínyi, a magyar múltat immár egyre kevéssé kell végképp eltörölni. Ungváron is, meg mindenhol eltűnt Lenin, helyette megjelent Mária Terézia (ungvári sárga templom fenn a dombon).

 

Irány Beregszász. Az út kifelé Munkácsról egy darabig jó, Berehove felé közeledve egyre szarabb. Beregszász főtere egész kellemes, jó kis park asztalokkal, székekkel, még valami kis folyó is folyik. Az egyik oldalát a "Berehovszkij Medicsnij Kolledzs" uralja, a másikat a járási tanács (vagy mi). Mellette a Hotel Zolota Pava (Arany Páva), egy hangulatos, fedett terasszal, amit baldachinszerű függönyök dobnak fel. Itt megebédeltem, halpaprikás csuszával, magyar étlap, magyarul beszélő pincér, damaszt asztalkendő, borzsomi ásványvíz, finom tiramisu - csak ajánlani tudom, Kárpátalján a legjobb hely, ami szembejött! A közeli hídon kék-sárga ukrán zászlóerdő, az utcasarkon hangszóróból bömbölő zene (biztos ettől lesz egy hely menő).

 

Irány Asztély és a "KPP Luzsanka" - így hívják a határátkelőt Magyarország felé. Az út végképp átmegy szarba. Döcögök 40-nel, de letojom, tudom, hogy odaát jobb lesz. Jó 150 m-es sor. Beállok a végére. Az út mentén megfigyelő torony. Valaki kiokosít, hogy nyugodtan guruljak előre a motorral. Megteszem, nem szól a kutya se. Beállok a bódékhoz, útlevél, aztán forgalmi. Nem szpaszíbát mondok, hanem gyekuji-t, mosoly a válasz.

 

Aztán ott az a bizonyos kiskatona az oszlopok között, már tudom, hogy ott meg kell állni. Elveszi a kis papírt, aztán a túloldal felé biccent: mehetsz! Nekiiramodok, szemmel nyugtázom a kék-sárga oszlopot, aztán a piros-fehér-zöldet, közte a hajdanvolt hatalmas birodalom határát jelző határkövet, aztán jó 50 m senkiföldje után megállok a beregsurányi sorompónál. Hazaérkeztem.

 

До побачення, Україна! Viszontlátásra, Ukrajna! Egy élmény volt.