Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43576

Kozma László

 

 

HARGITAI ALKONYAT

 

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

 

Sajátja a fény, mely rápereg,

Akár sorsának Nessus-inge,

Köpenyével egybeforr szinte.

Nem kölcsönfény a ragyogás csak,

Övé a vihar, amely rácsap.

Az őszi jaj, mikor a sorsát

Sötétlő fellegek sodorják.

És gyümölcsében szerteárad

Íze a piros áfonyának.

 

Az emberek, kik egykor éltek,

Akár fái a hegyvidéknek.

Övé a kín, mely egykor jajdult,

Falvak tüze, a tatártól dúlt.

Övé lángja a lármafáknak,

S a pünkösd-fénynek, mely kiárad.

 

Annyi öröm és annyi bánat,

Így nőtt hegye a Hargitának.

Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,

De minden csapástól megújul.

És úgy nő, egyre magasabbra,

Reménycsillag szikrázik rajta.

Mert zúzhatja szél az erdőket,

Minket a vihar le nem törhet.

A ködökben is ragyogóbbra

Fényesedik a népünk sorsa.

És százszor ad az, aki elvesz,

Ami leomlik, mégis hegy lesz.

Az alkonyatból dús verőfény,

Forrás fakad a szikla csöndjén.

Kövön is pár maroknyi földből

Sudáran fenyő zöldje tör föl.

 

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

És nő az árnyék – mind nagyobbra,

Akár létünk dimenziója.

S amit teszel vagy nem teszel meg,

Látszódik százezerszeresnek.

 

Hargitai alkonyat, mikor minden vérvörösre változik, és ebben a pirosságban

ott lobog a lármafák tüze, ott van az áfonya gyümölcsének pírossága és zamata,

felizzik a sorsunk, melyet vállalnunk kell, mely már nem kívülről szakad ránk,

hanem a mienk, amelyben eggyé válik táj és ember.