Kozma László

 

 

SZÉKELYKAPUK (I)

 

Faragott kapuk,

Mintha önmaguk

Lenne ez a megsötétedett

Írás és ékezet.

Mint idő-jelek,

Inda fut, szétoszolva,

Ahogy virágját szórja,

Szétoszlik napra, holdra,

Csillagra, földgolyóra,

Hegyre és folyóra,

Fényre és ködgomolyra.

Egyetlen mozdulattal

Megszületik a hajnal

S az alkonyat peregve

Hull fenyőrengetegre.

Sűrű ránccal bevésett

Arcok, reád néznek

Hajtások, megújulva

Borulnak a kapukra

Változó nemzedékek.

De itt örök az élet

S ami széthullt, egész lett,

Megváltó szenvedések.

Vihar és napfény verte,

Ezredévek szerelme,

Mint folyók, egybefutnak,

Némán is egyre zúgnak

S az életünket mintha

Ölelné napfény-inda.

Kapuk, mik egyre várnak

Megnyílnak, bébocsátnak.