Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43558

Kovácsy József

 

 

ZSONGÁK

 

(Tollas Tibornak)

 

Nézd, hogy ó-arannyá lett a nyár,

kifáradta magát a tavasz

egy bimbózó ölelkezésben,

a rések kényszegleteiben,

hol átveszi szerepét a gaz.

E fénybe ki lát könnycsepp nélkül,

ki gázol át titkai mélyén,

hol hallgat a csend meglapulva

sápadt tücskök horkolására;

a vízbe-mártott rímek szélén?!

 

Ki fog majd karjaiba szökni,

talán az Ősz, ha idegurul –

sejtelmét érzed, de kezét nem,

melege nincs és arca ködös

bár ringatja magát pimaszul. –

Gyors változattal kerget a szél

megsimogatva, csókot dobva,

elperelt szavaiddal játszva

megkísérli a lehetetlent;

mellédszegődve bízva, lopva.

 

Kirobban belőled az érzés

ezeregy kamaszos világa

mi átszövi éned mesékkel

rádterítve szűz ökörnyálát,

mint aki „nagy” szerepét játsza! –

Valahol nyújtottan zúg a dal,

lábad alatt megtorpan minden –

tompán peregve a Semmibe

térdelsz, hogy lássad a csodát;

mint átölel maga, az Isten! –

 

 

Arctalan titánok [385-386.]