Zsonát Creative Commons License 2017.07.25 0 0 43557

Kovács Vilmos

 

 

VERECKE

 

Ez hát a hon... Ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.

S az út... kígyó vedlett bőre.

Hány népet vitt temetőre.

S hozott engem, ezer éve,

Árpád török szava, vére

bélyegével homlokomon...

 

Szerzett ellen, vesztett rokon

átka hull rám, mint a rontás.

Perli-e még ez hont más?

Fenyő sussan, lombja lebben:

besenyő-nyíl a mellemben,

szakadékok: szakadt sebek,

útpor-felleg: megy a sereg,

elmegy, s engem hagynak sírnak...

 

Ágyékomból most fák nyílnak,

fényes szemem kivirágzik,

szájam havas vihart habzik,

málló szirtbe temessetek,

fejem alatt korhadt nyereg,

két lábamnál lócsont sárgul –

ősi jognak bizonyságul,

mert ez az út, kígyó bőre,

s kit nem vitt már temetőre,

s ki tudja még, kit hoz erre,

menni vele ölre, perre.

 

 

Szétszaggatott ország, 1967 [135.]