Koosán Ildikó

 

 

KENYÉRSÜTÉS

 

Jó anyánk még este szitálta a lisztet,

élesztővel vízzel kis halmot készített,

rejtette gondosan a liszt közepébe,

s hogy a kora hajnal éberen ne érje,

fateknőnk, a bölcső, őrizte az éjnek,

dagadt a kovász másnapi kenyérnek.

Még a Nap a fűből orrát ki sem dugta,

főtt krumplival anyám képlékenyre gyúrta

a kovászt a liszttel, langyos vízzel közbe,

abból míg rugalmas tészta illett össze;

dagasztotta aztán, gyürkőzve könyékig,

csendes könyörgése feljutott az égig;

friss asztalkendővel takargatta sorra,

hidegtől, huzattól, jaj, de nagyon óvta,

s akárha a gyermek megszületni készül,

eldagadt a tészta teknőnk peremétől,

addigra szakajtót béleltünk fehérre,

a formázott tészta kelhetett kedvére,

dagadt még, dagadt még óriáskeréknek,

jusson sok belőle reggel, s estebédnek.

 

Udvaron kemence felfűtve, tisztázva

úgy várta az áldást, hogy magába zárja,

óriáslapátról gesztenyelevélen

csusszant be, de elébb megmosdattuk szépen,

pirospozsgás héja, hogy mikorra kész lett,

szépségesnek hívtuk inkább, mint kenyérnek.

És hogy kerekedett!… Toldinak tán lenne

ereje elég, hogy rögvest megemelje.

Illatok és ízek… Hej, gyönyörű évek,

mikor becsülete volt még a kenyérnek.

 

 

Az idő sodrásában [120-121.]