Koosán Ildikó

 

 

SZERETNI EZT A TÁJAT

 

Szonett-koszorú

 

1.

 

Fűszál s fények ragyogtak,

színes harmatcsepp gyöngyök

párából szőtt göröngyök

rejtett kincseim voltak.

 

Lankák villanó vállán

menyasszonycsokrok álltak,

illattal messze szálltak

zümmögő méhek szárnyán.

 

Törékeny testet öltve

mosolyt küldött a földre

éden almavirága.

 

Titkot, szépséget lestem,

testvéreimet kerestem,

nem voltam soha árva

 

2.

 

Nem voltam soha árva.

Kék szitakötő szárnyon,

harmatos harangvirágon

s csermely dalába zárva

 

lakozott érző lelkem.

Kis foltos szalamandra

kezemen átszaladva

köszönt, barátja lettem.

 

Testvérré fogadott a rét,

a hegy éltető levét

hűs borvízbe zárva

 

ittam, s a pillanatot,

míg álomba ringatott

virágok, lombok árja.

 

3.

 

Virágok, lombok árja

friss földszag, üde levél

elbűvöl, belül zenél,

virul örömfa ága.

 

Gondolat rezdülése,

atomok s molekulák

a létet ölelik át.

Édes beteljesülése

 

lüktető áramkörök

vérerein hömpölyög,

madarak dalolnak.

 

Szólni istenkísértés,

mégis legyőz az érzés:

méze csurran a szónak

 

4.

 

Méze csurran a szónak.

Költő ki szítja hevét,

így hozza üzenetét

tűnő szépségnek, jónak.

 

Dallamot, ritmust, csodát

világunkért aggódva

béke nyugalmát óvja,

s kiáltja századon át:

 

Ne legyen vér, gyalázat,

öldöklés, gúny, alázat,

áldozat-kérő élet!

 

Ha néha csak egy percre

de szeretet ölelje

s tüzes csillagú éjek

 

5.

 

Tüzes csillagú éjek,

nyár-szavú bíbor alkonyat,

kert ölén csodáltalak.

Bódító, titkos remények

 

rózsasziromra gyűltek.

Kedves arcáról a fény

s borzas eperfa tövén

szőtt álmok elrepültek.

 

Szabadság édes honát

vágytam, boldog hazát,

szeretném még, ha volna.

 

Börtönbe zár valóság,

életfogytiglan fogság.

Álmodni bűn ma róla.

 

6.

 

Álmodni bűn ma róla.

Lankák, tejszagú rétek,

kincseket rejtő mélyek,

szikár kősziklák orma.

 

Sodor jövendőnk sodra.

Ezer csatában érő

dicső múltunkat értő

tettekre int az óra.

 

Ha érez veszedelmet,

anyjához fut a gyermek,

nyiss ajtót első szóra.

 

Várd Őt! Testedből testet

etesd, fekhelyét vesd meg.

Vigyázni rendre, jóra.

 

7.

 

Vigyázni rendre, jóra

küldetés ma, nem érdek,

a józan ész, s temérdek

válasz jöhet még szóba.

 

Káoszt hord rossz ítélet,

népek serege szenved,

megdöntené a rendet.

Ki mást remél az téved!

 

Jobb sorsot bizton megél,

új nap-hajnal, ha kél

a nyughatatlan lélek,

 

kenyér, betevő falat

kell, s lesz remény, akarat

példát adnak a vének.

 

8.

 

Példát adnak a vének:

Egységben él az erő,

kevés ma ellebbenő

szózat, üres ígéret.

 

Világot vált egy hegedű,

dallam lelkeket forgat,

vedd kezedbe a tollat,

költő! Álmodni gyönyörű!

 

Olvassza kohód tüze,

vigye el folyód vize

messze tőlünk a gondot,

 

ébredni önmagunkra

taníts! Nevel a munka,

tenni kell jól a dolgot

 

9.

 

Tenni kell jól a dolgot!

Ötlet villanófénye

akaratodig ér le

s mit kezdtél mind megoldod.

 

Siker méz-íze olvad,

tetted az erős mágnes,

lázít, titokban rád les

hódítója a Holdnak.

 

Küzdj! Ne hogy elriasszon

kétely, sárba dagasszon,

tudást magadba hordod!

 

Nincs vegyszere, mi mossa

tisztára, illatosra

becsületen a foltot.

 

10.

 

Becsületen a foltot

ne védelmezze senki,

nem szabad elfeledni

a bűnt, mi népet rontott.

 

Legyen példás ítélet!

Nem menekülhet sírba,

idők falára írva

világít minden rémtett.

 

Hitek rom-temploma,

meghasonlások kora

válasz, a múltnak felel.

 

Századok felgyűlt szennyét,

felbolydult vétkes rendjét

áradás nem mossa el.

 

11.

 

Áradás nem mossa el,

lelkekben él a kincse,

mit szépség ver bilincsbe,

s tündöklő fénybe emel.

 

Fenyők illata ritmus,

csodavilágom ébred,

hárfán zeng a kíséret,

s áhítattal a himnusz.

 

Nem ismeri a szépet,

aki nem ismer téged,

hazám tépett virága,

 

idő vihara tombol,

fosztva gyümölcstől, lombtól

szilárdan áll a szálfa.

 

12.

 

Szilárdan áll a szálfa.

Századok vére loccsan

lebukó alkonyokban

vörösen izzó ágra.

 

Rokon létünknek útja!

Kőrésbe szorul gyökér,

szívós fa, mégis megél,

az edzett jut a csúcsra!

 

Tér-idő lépcsőfokán

túl gyötrelmek hadán

nemesebb lesz az árva,

 

ha nincs ki felkarolja,

gyémántfény mintha volna,

kőszirten egymagában.

 

13.

 

Kőszirten egymagába’

sasok királya fészkel.

Méltóság, s hit vezérel

igazat rút világban.

 

Tekintély-tornyok romba’,

szennyhullám, bűzlik árja,

oltárt röpít a sárba

vad szó, ütleg, goromba

 

játék, alantas szellem.

Ember az ember ellen!

Józan ész nem éri fel!

 

Nem veszhet el a Szépség,

a Jó szívekben él még,

viharral dacolni kell!

 

14.

 

Viharral dacolni kell,

verjük a lármafákat!

Előttünk ez a század,

tőlünk függ mint múlik el.

 

Szeretni ezt a tájat

anya tanítsa újra,

nehéz a népnek útja,

ki ezt vallja hazának!

 

Volt gyászunk, volt dicsőség,

szegénység, néha bőség,

lélekharangok kongtak,

 

küzdelem dacos téllel

de tavasz eljöttével

fűszál, s fények ragyogtak.

 

15.

 

Mester-szonett

 

Fűszál, s fények ragyogtak,

Nem voltam soha árva,

Virágok, lombok árja,

Méze csurran a szónak.

 

Tüzes csillagú éjek,

Álmodni bűn ma róla.

Vigyázni rendre, jóra,

Példát adtak a vének.

 

Tenni kell jól a dolgot,

Becsületen a foltot

Áradás nem mossa el,

 

Szilárdan áll a szálfa

Kőszirten egymagába’,

Viharral dacolni kell!

 

 

Létezés fűszálra fűzve [48-54.]