Koosán Ildikó

 

 

ÚTON HAZAFELÉ

 

(elbeszélés)

 

Tél. Késő délután. Nem. Inkább már este.

A Nap mécsesnyi lángját ma korán

kisebbre vette. Hamar sötétedik.

Hideg van, fagyos, sietnek haza

fürgén, szaporán az emberek.

Jó otthon, barátságosan meleg.

 

Erdély.

Negyvenes évek. Én is megyek

Nagybányáról esténként gyalog,

viselem mit a sors kiszabott nekem,

megyek éveken át, mindig egyedül

hat kilométeren.

 

A magány társamul itt szegődik,

követ egy életen át,

emlékeim csöndjébe zárva,

míg élek e furcsa világba’,

bennem élni fog

ez a külön világ.

 

Hegyek magasodnak körben,

csendes kis falu búvik meg a völgyben,

ott az otthonom.

Út onnan tovább nem vezet,

ki elindulna a hegyeken át,

talán találna egy-egy esztenát.

 

A hó tegnap még esett. Sokat.

Betakarta az utat, ahol járok.

Város, s falu között

a táj fehérbe öltözködött

ilyen szép soha nem volt!

Ragyog a tiszta téli égbolt,

hihetetlenül magas.

Előttem a Rozsály,

hófödte csúcsán trónjára

ült már a Hold,

királyi palástja

fényébe zár ma

minden hódoló alattvalót.

Élesek a körvonalak!

Mint virágbimbó, ha kipattan,

úgy tárul szakadatlan

újuló erővel elém

a szépség minden varázsa,

s benne élhetek én!

Elfog a birtoklás öröme,

az én hazám ez, egyedül enyém!

 

Kristályos csend van,

az áhítat a szívemig ér,

valahol kondul a harang,

vecsernyét kísér, idáig hallom szavát,

fáradttá halkulva zengi az imát,

átkarolja a havas világ.

Közelemben kedves kis dombok emelkednek, őrt álló koboldok.

 

Hó-bundába öltöztek a fák,

s díszesen fehér águk

egész a földig ér,

ezüstös csillámmal szórta be a tél.

Távolabb már a fenyvesek

örökzöldjei díszlenek fenségesen,

hó-csipkés menyasszony ruhájuk fodra ott alul

a fényre csillan váratlanul,

s kacéran kivillan.

Állnak várakozón, mint én,

illatsóhajuk messzire röppen,

választ remél az időtlen időben.

 

A Végtelen világa ez, az Örök Természet!

Földi halandót, ha ide beléphet,

imára késztet.

Tágra nyílt szemekkel bűvölten

nézem mind e szépet,

közel – s távolban sehol teremtett lélek

kívülem. Ez a varázslat csak az enyém!

Csillagok tüze szikrázik az égen,

zuhog a fény metszőn, fehéren,

a Hold szerelmét keresi

gyúlt szenvedéllyel,

az éjszaka csókjában fürdik ma éjjel,

s felhőruháit mind leveti...

Az egész olyan ünnepi! Szinte hihetetlen.

Egyedül állni ebben a puha csendben

– porszem – a végtelennel szemben

milyen örömteli!

 

Ki elmondaná szavakat keresne,

a fénnyel az árnyék táncolni szeretne,

s a lélek szabadon szárnyal,

érinti a bércek csúcsait.

 

Tisztán látok itt!

Kitárul előttem a világ,

nyílik az örök titok,

látom és érzem a harmóniát.

Különös gondolat születik

bennem: nekem üzen a Tél,

az égbolt nekem ragyog,

s én porszem, kis semmi lény,

megbecsült vendég vagyok!

Megélhetem e ritka szépet.

Csikorgó hó, ütemre lépek.

Gyarló az ember, mit tehet?

túlfeszül bennem a képzelet,

belülről vetíti a csodát,

így akarom, így élem át!

Szárnyalhatok bilincsbe verten

a szépség foglyaként

majd egész életemben.

Áldom mégis a pillanatot,

hogy egyszer itt lehettem.

 

 

Létezés fűszálra fűzve [45-47.]