Koosán Ildikó

 

 

ERDÉLY

 

Nem tagadom meg dallamát a nyárnak,

fagyban, zimankóban, vígan osztozom.

Régi utam vár a száraz avarban,

tavaszom ébred a magasztos dalban,

Erdély! Ha rólad s érted álmodom!

 

Itt érzem magam igazán magyarnak!

Különös áhítat, ritka szerelem.

Magához emel, átölel ez a föld,

lelkembe épül be, csontomig betölt,

vérembe árad, eggyé lesz velem!

 

Fenyők tűiben lüktet fönn a létem,

lankákkal kecsesen a völgybe leérek,

porszem vagyok itt, őriznek századok,

szelekkel szárnyalok, vizekkel áradok,

haranggal kondítom panaszát a népnek.

 

Marcona ősök késő unokája, én,

elszakadni tőled soha nem tudok!

Virág pusztul, ha gyökeret kitépnek,

világa pusztul gyökértelen népnek!

Elvesznek örökre mind a vándorok.

 

Erény legyen hát élni e rögökkel,

Reményben szülessen minden gondolat,

Dicsőség fénylik mohos sírkereszten,

Éltető erő viharvert szívekben,

Lyukas mentében hősök alszanak...

 

 

Létezés fűszálra fűzve [44.]