Koosán Ildikó
ÓDA
Csöndes tisztelettel fejet hajtva,
levett kalapjukat kézben tartva
állnak méltósággal mind a népek,
ha gyászzene szólal, vagy hozsánna.
Ily hódolattal most eléd lépek,
lelkem féltett titkait kitárva.
Ki az, ki téged méltón dicsérhet,
te fenséges táj, örök szerelem?
Ki mondhatja el oly hűségesen
milyen vagy, voltál, lehetsz nekem?
Hazám! Dicső múlt, szépség, kikelet!
Fenyőid örök felkiáltó jelek,
hegyeid büszkék, az égig nyúlnak,
ormukon glóriád fényei gyúlnak.
Erdeidben, ha jártam remegve,
fenségében az istent keresve,
fáid, bokraid összesimultak
oltárdíszként, virágba borultak,
levél-csipkébe fonták az eget,
napsugár csillant a lomb megett.
S ki büszke dómok mélyére téved,
harmóniát láttam, a mindenséget.
Hallgatag, s beszédes csendben
imát mondat velem az áhítat,
csodálatomban porszemmé lettem,
s a Nagy Egész lám, mégis befogad.
Ki mondja el gyönyörű szavakkal
hogy bomlik a rügy kora tavasszal,
hogy omlik szét zöld selyemruhájuk,
barna díszeket ki aggat rájuk?
Hogyan bújik elő a tőzike virág?
Ölel-e féltőn majd a tar faág,
ha lombruhába öltözködve
sátorként árnyasan borul reád?
Ki írja le a tavasz illatát,
csermelycsobogást, patakzúgást,
játékos, csobogó vízfodrozást,
ha fehér kövek között kergetőzve,
bukkanva, bújva sebesen forognak,
pajkos kis fényekkel dobálóznak?
Ki mondja el fennsíkjaidnak
mesés világát, ha feljut oda,
kezével szinte éri az eget,
párában messzi hegycsúcsok sora,
előtte tengernyi vörös áfonya?
Ki mondja el a borvizek ízét,
mogyoróbokrot, málnát, epreket,
lábam alatt a virágszőnyeget,
smaragd mohaágyat fenyvesek ölén?
S virágaidat? Mind, mind egy költemény!
Ki festi meg képein úgy, hogy éljen is
a tavaszt, az ősz tobzódó színeit?
És a fénycsodát? Téli éjszakában
a hegyek metszően éles vonalát,
ha fehér fénnyel világít a hold,
ahogyan elém tárul ott a végtelen?
Látom-e átderengni még az éteren
a fölém hajló kristálykupolát?
Az ég visel-e kék brokátruhát?
Díszül ragyog-e rajt’ csillag-milliárd?
Harmóniádban nyílott ki szívem
tündérvirága, az első szerelem.
Érzem-e újra az éden örömét,
lassan-lassan már a révbe érve,
pattogó tüzek csábító melegét
a késő őszi álmosító létbe’,
a mindent betöltő gyümölcs illatát,
otthonomat, a kedves kis szobát,
hol estéinkre hullt a lámpa fénye
s nyugodt derűvel átölelt a béke?
Feslő hajnalokról ki mondhat el
igaz mesét? Értik-e még szavát?
Száz madártorokkal zúgva-zengve
ki celebrál ájtatos litániát,
áll-e díszesen gyertyaként újra
a felkelő fényben lángra gyúlva
ott, az ezernyi gesztenye virág?
Tündéri tájam! Én mesélnék rólad!
Te nevelted lelkem, álmodónak,
húrjain ódát zengenék magam,
de lásd, nincs hozzá gazdag, szép szavam.
Hidd el, akartam a díszt, az éket,
elmondani rólad, ezer szépet,
konokul százszor megpróbáltam,
de, ha a függöny elé kiálltam
szívem torkomban dobogott,
rendre megbuktam magam előtt is én,
szavaimból nem lett költemény;
Maradtak árva lelkembe zárva
rab madárnak a kalitkába, ki
hiába repdes, nem lel kiutat…
Legyen mégis tiéd e hódolat!
Köszöntelek kedves csodavilág,
s mind azt, amit benned élhettem át.
Élj bennem így, most már te, tovább.
Kincsem vagy! Bátor képzeletemnek
határt, mond ki szabhat?
Ki állít gátat a fénynek, a Napnak?
Gyönyörű Tündérkert!
Emlékeimbe takargatlak…
Az idő sodrásában, 2003.
március 5. [173-177.]
