Koós Kovács István

 

 

SZERELEM

 

Egyetlen szürke szó vihetné meg a hírt neked: szeretlek.

Talán megértenéd, mi van benne s mögötte, hiszen akár a föld

virágot, folyót, hegyet, egy egész mindenséget jelent, megmondaná

ez a szó is, hogy mostanában megbűvölők szememnek a hideg,

csillagos éjszakák, s hogy nélküled hajtófát sem érne az élet.

Áradva szólok hát veled, úgy beszélek, miként a szerelmesek.

Egyszer futólag említettem: több vagy te minden javaknál, hírnél,

s ha eltűnnél, bennem a világ s az Isten halna meg. Mondtam

azt is, hogy kerek hat éve most látom először áldottnak, jónak

ezt a keserves, híres világot, s hogy az érdem ezért a tied.

Olyan vagy te, akit csak költő és Isten álmodhat le a földre,

s látod, ott esett a baj, hogy most mégis úgy akarlak, mint

egyik madár a másikat, folyó a patakot s hímport a virág.

A rajongás s a csoda szobraként őriztelek volna magamban,

de most effajta szavak rajzanak körül: pénz, megélhetés, hivatal,

villanyszámla, két-három szoba és tűzifa. Szép szavakkal keresem

a kenyérrevalót, látástól vakulásig törődöm szerkesztőségi

robotban, s hogy leszek-e valaki, fut-e kenyérre, mostan még titok.

Inkább kell a sport, hóbort, mint a vers s a könyvbe zárt emberek,

s az is eszembe jut, hogy mainapság rosszul megy az erdők madarainak,

s pucéron marad minden mezei liliom. Mit akarhatnék hát veled,

akinek otthon szépen kitervezték a hat-hét szobát, és hogy

jövendőbelid oldalán nem fognak elseje táján vízdíjas, fűszeres

és mészárszékes gondok bántani? Nem én vagyok, a világ a különös

s ezért kerüllek én, mint hazátlan kutya, már két hete. Látod:

én hegynek születtem, hogy fák gyökereit fogjam erős viharban

s dermedt őzeket bújtassak tenyerem alá vad villám elől

és akaratom máglyatüze most mégis gyufában lobban el.

Úgy akartalak volna nézni téged, mint érő vetését feljáró gazda,

verni szíved zengő harangját, hogy hízelgő szavára, mint a

fáradt ennivágyók a déli ebédhez, menjünk már haza. Két kigyúlt

napraforgó szemed napja akartam volna lenni, hogy rád locsoljam

tüzes, nyári hevem. Jó, puha kenyered akartam volna lenni, hogy

naponként törj belőlem egy-egy kövér, jóízű falatot, s most mégis

idebenn, idebenn, ahol nagyon akartalak, csupa csendesség, csupa árnyék.

Ma még ez a szürke szó vigye meg neked a hírt: szeretlek,

holnap már úgyis temető a szívem, s te vagy benne a csend.

 

 

Arany és kék szavakkal [350-352.]