Koncsol László

 

 

A HARMATCSEPP

 

„Itt az új nap, kél a fény,

gyöngy lebeg a fű hegyén,

ott fenn sárga nap világít,

s harmatcsepp a fűben – én.

 

Pici vagyok? Testtelen?

Gyönge vagyok? Nem, nem!

Jól figyelj: a végtelen

tükröződik bennem.

 

Mindig a mélyből meríts,

a felszín csak játszik;

csak a lényeget tekintsd,

ne azt, ami látszik:

 

erősben a védtelent,

tölgyben az esendőt,

piciben a végtelent,

percben a jövendőt.

 

Hajolj hozzám: szél ha jár,

velem leng a mennyég,

bennem suhan a madár

s lobognak a lepkék.

 

Fentről színezüst vagyok,

de közelről ékes;

kisded szivárvány ragyog

rajtam, szagos, fényes.

 

Kérdezed, honnan vagyok?

Jöttem a világból,

fényes arcomtól ragyog

a közel s a távol.

 

Merre tartok, firtatod?

Megyek a világba,

szétszóródom, fölszívódom

szélbe, fűbe, fába.

 

Háltam hóként hegytetőn,

aludtam avarban,

ringtam réten, rengetőn,

mohos martba martam.

 

Az is voltam: anyatej,

tavi tajték, táncos,

csermely cseppje, hópehely,

esti eső, álmos.

 

Voltam patak, pocsolya,

könnyű parti pára,

s az éj szellő-pásztora

terelt össze mára.”

 

Mi a dolgod, kicsi csepp?

„Borogatom, látod,

itatgatom, hűsítgetem

e lázas világot.”

 

Ezüst harmat, mért remegsz?

Tán a múltad szédít,

a jövőtől dideregsz,

vagy a jelen rémít?

 

De a harmat néma már,

szétszivárog csendben,

egyik része fűbe búvik,

másik égre lebben.

 

 

Vizesnapló [60-62.]