Koncsol László

 

 

A VEREJTÉKCSEPP

 

Ha azt hiszed,

külön világ vagy,

mert van szíved

s szaladni lábad,

 

míg a füvek

helyben lobognak,

s merev csövek

hajtják a lombnak

 

az életet,

a szíva szívott

hűs nedveket,

a drága nyirkot,

 

ki én vagyok –

tévedsz. Felejted:

tőlem ragyog

a lomb s a lelked.

 

Fűvel, ággal

testvérek, ikrek:

minden fákkal

én egyesítlek.

 

Hajolsz puhán,

mint a virágok:

pár csont csupán,

pár rostos ág-bog –

 

a többi víz.

Sós, mint a tenger.

Sok ritka íz,

vérrel, meleggel.

 

Virág te is,

kit sorsa érlel

és sorsa visz,

szabad gyökérrel.

 

Sejt-milliárd,

s nedvtől feszül mind,

erős, szilárd,

egycélú bent-kint.

 

Egy-egy burok

más burkot épít.

Így társulok,

cseppel csepp, végig.

 

Csukott palack

talányos céllal,

ki mégis azt

betöltve él-hal.

 

Csukott edény,

tömör, tevékeny,

s érszövevény

a zárt edényben.

 

Rőt nedv lohol

a gyors erekben,

lüktet, dobol,

fékezhetetlen.

 

S ha munka, gond

nyű, s forrsz a lázban,

s homlokodon

gyöngycsillogás van:

 

az én vagyok,

mély földi szentség,

én támadok

ott, a verejték.

 

Mélyről jövök,

sóval: a tenger,

az ős-örök –

s úgy lebbenek fel,

 

súlytalanul,

mint pilleszárnyak,

s nyomtalanul,

mint mind az árnyak.

 

 

Vizesnapló [26-29.]