Kóbor József

 

 

HAJNALI ÖRÖMESŐ

 

Az erdő mélyén még bújnak az árnyak,

De fény tör át a sűrű lombokon.

Harmóniába olvad fény és árnyék.

A lompos sötét odvába oson.

 

A pázsit dús harmat-tengerben ázik.

Dermedt-feszülten napcsókjára vár.

Ím mélységes, halálos csókra indul

Milliárd most bomlott tüzes sugár.

 

Könnyedén szökkensz a vibráló színre,

Zöld erdők hófehér menyasszonya.

Jöttödre koldust koronáz királlyá

A felkelő nap bársonybíbora.

 

Nesztelen vonulunk a perzsamohán.

Boltívként hajolnak ránk a lombok.

Menyasszonyom, színes szószivárványból

Rád súgva mámorpalástot bontok.

 

Így érünk erdők szentelt ligetébe.

Keményhúsú tölgy öle az oltár.

Gyertyák a nyírek. Tömjénes fenyők közt

Tör az égnek az erdei zsoltár.

 

Jó gyermekké csókol puha csókpihéd,

Ahogy csendben az oltárhoz érünk.

Menyasszonyom, borulj rám, hull az áldás.

Szent tüzén a végtelenben égünk.

 

 

Göröngyös úton, 1956 [57-58.]