Kiss-Péterffy Márta

 

 

BRUMMANÓCSKA ÁLOMBOLTJA

 

Hol volt, hol nem egy aprócska

Játékmackó, Brummanócska.

Kíváncsi és jószívű.

Kedve mindig vidám, dalos,

Füle-farka fehér, habos,

Élete meg sokszínű.

 

Imádta a kalandokat,

– Régen kóborolt is sokat –,

Barátra lelt mindenütt.

Egyik nap – egy őszi este –

Épp egy erdő szélét leste,

És ott el is szenderült.

 

Másnap reggel felébredve

Továbbmenni nem volt kedve,

Marasztalta őt a táj.

Úgy döntött, hogy letelepszik,

Hisz a környék nagyon tetszik,

Csupa szín és csupa báj.

 

Tölgyfa alá rőzsét hordott,

Arra tett még száraz lombot,

Otthona már készen állt.

„Befejeztem, most már megyek.

Szomszédokhoz becsöngetek.

Barátkozni sosem árt.”

 

Ezzel Maci – ahogy szokta –

Vándorbotját mancsba fogta,

Körülnézni elindult.

Eltelt vagy egy fertályóra,

Rábukkant egy sündisznóra,

Máris kalapjáért nyúlt.

 

Illendően üdvözölte:

Fejfedőjét meglengette,

„Szép jó napot” köszöntött.

De a süni meg se torpant,

Szusszant, pöffent, fel-felhorkant,

Orra elé dünnyögött.

 

„Hát ez ki, és minek zavar?

Fű kell még, és száraz avar!”

Azzal el is kocogott.

Brummanócska csodálkozott:

„Hol marad az Isten hozott!?

Tüskés ám a modorod!

 

Ejnye-ejnye, no még ilyet!

Remélem, hogy más nem siet.

Lássuk, ki jön erre itt?”

Teknősbéka haladt arra,

Ő se nézett jobbra-balra,

Szedte kurta lábait.

 

Brummanócska víg mosolya,

Barátságos, hívó szava

Páncéljáról lepergett.

Ingerülten morgolódva,

Továbbállt a kis mogorva.

Maci mégsem kesergett.

 

„Sebaj, talán legközelebb

Majd egy kicsit türelmesebb,

Beszélgetőtársam lesz.”

Vidáman kelt ismét útra,

Hamar megállt mégis újra:

„Honnan jött e furcsa nesz?”

 

Kilesett az ágak között:

„Ki alszik a bokrok mögött?

Innen hallatszott a zaj?

Nicsak! Ez egy mormotalány!

Megoldódott, lám, a talány,

Hiszen akkor semmi baj!

 

Nahát, milyen fennen horkol!

Azért énrám csak nem orrol…

Hadd kívánjak jó alvást!”

De bizony a morcos állat

Így válaszolt: „Ez még várhat!

Gyakorlom a horkolást!”

 

Maci most már kezdte unni.

Meg akarta végre tudni,

Mi lehet a nagy titok.

Barna medve közelített.

Brummanócska feléintett,

S rámosolygott: „Itt vagyok!

 

Feltarthatlak, csak egy percre?

Mármint hogyha ráérsz, persze.

Hadd kérdezzek valamit!

Mi az oka, mondd meg, kérlek,

Hogy sehol egy kedves lélek,

Senki rám se hederít.”

 

„Játékmaci lévén, biztos,

Nem tudod, hogy milyen fontos

Nekünk itt az ősz, a tél.

Közeleg a téli álom!

Készülődünk – én is várom,

S szaladgálunk ételért.

 

Nem alhatok üres hassal.”

Így felelt a medve, s azzal

Gyorsan tovabaktatott.

Brummanócska elkomorult,

Homlokára felhő borult.

„Hát már ő is itt hagyott!

 

Zordak lesznek így a telek!

Barátokra sosem lelek?

Nem szabad, hogy így legyen!”

Nem találta sehol helyét,

S addig törte buksi fejét,

Amíg rájött, mit tegyen:

 

„Egyszerűen csodás ötlet!

Mi kell hát? Egy saját üzlet!

Jönnek majd az állatok!”

Brummanócska sürgött-forgott,

Összehordott sok szép dolgot,

S fölé táblát aggatott:

 

„BRUMMANÓCSKA ÁLOMBOLTJA

Kapuját már megnyitotta!

Csukd be szemed! Mit kívánsz?”

Maci épphogy szusszant kettőt,

Meglátta az első vevőt:

„Gyere, Süni, mire vársz?”

 

Sündisznócska ámult-bámult.

Maci oly sok mindent árult,

Mi szem-szájnak ingere.

Míg a Süni széjjelnézett,

Másokat is megigézett

A szép áruk tengere.

 

Volt ott minden hasznos holmi:

Odúnyílást betakarni

Lapulevél-függönyök.

Jó alvóknak hangos naptár,

Amely télen csendesen jár,

Tavasszal meg felcsörög.

 

Ínycsiklandó finom falat

Töltött be ott polcot, falat,

Akadt bőven eleség.

Erdőmélyről mag és bogyó,

Ízletes és gyorsan fogyó.

Ebből soha nem elég.

 

Sün sikkantott: „Pihepárna!

Mintha éppen engem várna!

Ó, micsoda kényelem!

Zsákokban meg puha levél,

Őszidéző alvást ígér.

Vackom ezzel bélelem!

 

És ez a sok üvegecske?

Nincs néhány a feléig se!

Mi lehet e furcsaság?”

„Ez a fő-fő attrakció:

Álomillat-kollekció!

Mogyoró, méz, bodzaág.

 

Ki-ki saját kedve szerint

Alvás előtt magára hint

Egy-két cseppnyit belőle.

Édesebb a szundikálás,

És ezért a test is hálás.

Könnyebben kap erőre.”

 

„Valóban, ez szép portéka.”

Helyeselt a teknősbéka.

„No de mivel fizessünk?

Merthogy vagyonunk, az nincsen,

Nem osztozunk pénzen, kincsen.

Bizony, üres a zsebünk.”

 

Brummanócska közbevágott:

„Nem kérek mást, csak egy álmot!

Meséljetek énnekem!

Oly jólesne meghallgatni,

És ha ennyit tudtok adni,

Vihetitek mindenem!”

 

Ahogy mondta, úgy is történt,

Csipketeát főztek tüstént.

Fenséges volt az az íz!

Hozzá mesét szemelgettek,

Közben összemelegedtek,

S duruzsolt a kanna víz.

 

Kihunyt már a rőt zsarátnok,

Amikor a jó barátok

Nyugovóra tértek mind.

Vidám napjuk messze szaladt,

Brummanócska maga maradt,

Sötét honolt bent és kint.

 

Hallotta, hogy avar zizeg,

Belopódzik, lám, a hideg,

S szirmot bont a jégvirág.

Mégsem búsult többé ezért.

Ennyi emlék mindent megér:

Így kerek a nagyvilág!

 

S míg az erdőt szél söpörte,

A meséket lekörmölte.

Meg is telt a csöppnyi bolt.

Álmaikat ott őrizve,

Téli estén felidézve

Brummanócska boldog volt.

 

 

Csodavárók könyve [40-43.]