Kiss Tamás

 

 

MÁTRAI ŐSZ

 

Oly egyedül állnak már a fák,

sudár tölgyek, megtépett koronák,

 

rajtuk, mint feszes húrokon zenél

ég-föld-közi nagy hárfán a szél.

 

Ne járj ide, mert ha ide jössz,

elborít a hamvas, lila ősz.

 

Nem jó neked magadhoz ily közel,

vadként avarban vérezni el.

 

Menj csak magasra. Ahol a fenyők

lombos, örökzöld tűsátora nőtt.

 

Menj, míg bírod, mindig fölfelé

fölbizsereg tán még a szív belé,

 

mint ifjan, sátorral – ha várt a vadon –

eredj nehéz évekkel válladon.

 

Fenn zöld a fény s még ifjúságra vár

a fákon átszűrt gyógyító sugár.

 

 

Az erdő poézise [127-128.]