Kiss Tamás

 

 

A VÉGSŐ SZÓ KERESÉSE

 

Már csak azt írnám, amit nem lehet.

Nem lehet, mert nincsen arra szó.

Nem lehet hát papírra írni se:

a mindenségbe mártom ujjamat,

égre írok titkos jeleket.

 

Minden reggel egy dallammal kelek,

honnét jönnek, magam se tudom,

szimfóniák és kopott slágerek

jönnek fel, és szégyellem magam;

de lám, ilyen köröttem a világ,

dühöng, nincsen üzenete már.

 

Kinek kell ma a kimondhatatlan?

kinek kell már a kimondhatatlan,

ki ért hasztalan szenvedélyeket,

verset, szívrehangolt éneket,

nincs édes kín, hogyha szeretünk,

a kéz jár csak a megfoghatóra,

s a csalódások pénzre válthatók.

 

Nekem nincsenek veszteségeim,

miket csak úgy világgá kiáltsak,

messziről intenek a démonok,

és csak az ismeretlenre figyelek.

Akkor ébredek, ha szól a kakukk

negyed hatkor: hányat szól vajon,

mennyi még hátra hetvenhét után?

 

Eltűntek a Mene-Tekel tűzjelek

a panel-falakról, elszürkült az ég,

hallgatunk, ha felsütnek perceink,

nem szabad elárulni önmagunk,

hogy mesterségünk kisujjunkba’ van.

 

Ha jönne érzés, felsütne a Nap,

vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,

hallgass, rejtsd a mélybe magadat;

híred-hamvad, se a nevedet

ez a kor már nem jegyzi sehol.

De ha azt a végső szót megtalálnád,

mondd ki, azt majd megőrzi az idő.

 

 

(1989)