Kiss Tamás

 

 

ÁLMOK

 

Halottaim, a drágák

álmomban visszajönnek,

suhannak, állnak, ülnek,

mosolyognak, köszönnek.

 

Anya perkálruhában,

apa bottal, kalappal,

öreg néném jön éjjel,

kicsi testvérke nappal.

 

Rég eltünt ismerősök

víg találkákat adnak

kertünkben lallaláznak,

fejük fölött süt a nap.

 

Eltávozott barátom

– ó, hogy ezt is megérem –

holnapra vacsorára

hív. Elmegyek, igérem.

 

Kopogtatok gyanútlan,

kezem már a kilincsen.

Más fogad… Persze… persze…

Azt mondja: „nincsen… nincsen”.

 

Mért ez a tréfa? – mondom,

itt van, ne rejtegessék.

Azt mondják: „persze… persze,

jöjjön csak, tessék, tessék”.

 

Halkan kinyíl az ajtó,

őt látom ülni szemben,

akit nem is a földbe,

itt ástam el szívemben.

 

 

Méretlen idő, 1984 [66-67.]