Kiss Tamás

 

 

TEMPUS SENECTUTIS

 

– Rembrandt utolsó arcképére –

 

Az Idő, igen, az sürget és megáll azon,

aki naponta végigálmodozza,

és azt hiszi, hogy eszmél, dolgozik…

Barátkoztam, szerettem, s most tudom,

hogy némely barátság elviselhetetlen.

Mindig, minden nap résen vagyok,

érzem, odakinn a kapun kívűl

elmaradnak a jóindulatok.

 

Ránkszakadhatnak a fák lombjaikkal,

jaj, mit forralnak ott az utcasarkon

azok… Voltam suhanc valaha, tudom.

De lám, hogy összeszorul az idő

vagy az izmok, erek, vezetékeink.

Jöjj, ifjúságom, hadd népesüljek

még egy kicsit veled. Vad csínyjeimmel

éles füttyel, labdadobogással.

 

Csak egyetlen jel legyen az arcomon:

a mosolyé, hogy élek és vagyok,

s ki eddig él, az mosolyba hal,

aki így él, az pillanatban él,

azé a múlt, jelen, a nincs-jövő,

a behatárolt megismerhetetlen,

amit flamandunk utolszor fölrakott,

az a túl-idő: aranyló mosoly.

Mikor nem háborog a test, csak működik,

s szánk szögletén ott a kimondhatatlan.

 

 

Méretlen idő, (198?) [38.]