Kiss Tamás

 

 

JÓ REGGELT, PÁRIZS!

 

Pontosan nyolc óra tizenöt perckor fut be az expressz

a Gare de l’Est-re, de itt még kora reggel van ilyenkor,

párából kibukó kupolák fénylő pikkelyei kezdik letörölni

az álmot, a dombok hajnali zöldjét a szemről s azután

érc-torkú kakasok jelzik, hogy megérkezett az új nap.

Morajok, hangok, idők méhéből egy nyelv kezd kialakulni,

testvéri szavakat keresünk, megosztani emberi létünk,

szívünk bábeli csendjét, ember-előtti magányát,

s új színeket, hogy méltón köszöntsünk titeket sárga,

levélzöld, változatos sokszögek, vonalak enyhén

egymásba bújó legyezői, boulevard-ok folyama. Lenge

emelkedők, ahova izgalmakkal, szívdobogással lépked a láb,

mert régi atyák, halott szüzek hamvait rejti az aszfalt.

Ti körök-terek-tengelyek-átlók, geometriák dallama: város,

csillagsugarak síkjain óriás szívből kitörő lendület,

kőolajos kutak alkoholcsövein felbuggyanó hevület, tőlünk

szabadulni törekvő akarat, aki új csillagokat szűlsz

az estben összeboruló avenue-k peremére, hogy el ne

tűnjön előlünk a gyönyör, s a szorongás meg ne emésszen:

úgy nézlek, akár a gyerekkor rétjeit, mikor az első füvön

rózsaszín csikók heverésztek a napban Pünkösd Havában;

fényjeleid piros szineire felbődülő autócsordák morajában

úgy elhallgatom, míly nesztelenül, remegőn hullatják

otthon kertjeink mélyén virágukat az almafaágak.

 

 

Méretlen idő, 1965 [200-201.]