Kiss Tamás

 

 

MESE A TIGRISRŐL ÉS A KISMADÁRRÓL

 

1

 

Elmondom, most elmém azon jár,

egy régecske hallott mesén

a tigrisről, miképp uralkodott az

egykor erdők rengetegén.

Hogy félt, bujt tőle a sok állat,

erősebb volt mindenkinél,

– mert akkor még erős is az volt

csak, akitől mindenki fél. –

 

Három szolga tett-vett körülte,

lesték, ha mozdítja fejét

őfelsége. Járták az erdőt,

erősítgették erejét.

Fák közt, ha felszisszent a vad,

azt hirül hozta a szarka,

a sakál zsákmányt kergetett,

s ezt tőrbe a róka csalta.

 

Egy tigris-üvöltés elég volt,

az erdő felkelt és futott,

elrúgta borját a szarvas,

elfeledte, hogy szoptatott,

a mókus is a mogyorócskát,

gerlepár, hogy minek örül,

a vaddisznó meg parancsra ott várt

a tigris barlangja körül.

 

Történt egy nyári délután, hogy

a sakál parancsot kapott:

hozza el a vad-állományból

a legzsirosabbik falatot.

Könnyü volt mindig parancsszóra

vadászgatni. De nem mese:

most az egyszer nem volt az erdőn

egy fianyúl nem sok – annyi se.

 

2

 

Hasztalan settengett a róka,

hiába bőgött a sakál,

olyanná lett a rengeteg most,

minthogyha jönne a halál…

– Tigris úr elé így kerülni

kockázatos dolog nagyon,

őz, szarvas hova tudtak tünni,

mért bujt odúba a majom?

 

Üres pofával hazamenni,

sakál uram!... De mit tehet,

rókafi is – falatka híján –

hullat valódi könnyeket.

A tigris, ahogy felüvöltött,

senkisem hallotta szavát,

visszaadták a gyors vadak,

a föld, a madarak, a fák.

 

Rögtön utánuk harmadiknak

a pletykahordó szarka ment,

hogy mit észlel és mit tapasztal,

mire jó ez a síri csend?

Soká jött vissza őkegyelme

– igen messzire járhatott –

s az a hír, hogy új királyt tettek,

azt hallgatják az állatok.

 

„Téged tigris úr nem uralnak,

egy új király szavára vár

mostantól minden vad az erdőn,

halld csak, szól a Varázsmadár…”

„Varázsmadár?” – bömbölt a tigris,

„én annál erősebb vagyok”.

De el is némult, mert valami

fenn eltakarta a napot,

 

feje fölött. – „Talán a szárnya?

Ő az ott? A Varázsmadár?”

„Felhő az ott csak, ne félj úgy

uram” – hizelgett a sakál.

S mikor ellépett méltósággal

reszketve a róka előtt:

„Megállj” – ennyit mondott morogva –

„majd eljön még a te időd!”

 

3

 

De hogy villámlott fenn a felhő

megijedt rettenetesen,

úgy hitte, tán a madár szeme

villog oly félelmetesen.

„Varázsmadár” – ismételgette

s remegve hátrált – „az van itt”.

Leste farkbojtja rezzenését,

próbálta körmét, fogait.

 

Nem is mert az erdőre menni,

csak mikor elült a vihar,

akkor is nagyon óvakodva

settent puha talpaival.

Lustán, hisz tegnap este óta

nem volt szájában egy falat,

ment, mendegélt, mig csuda látvány

tárult elé egy fa alatt.

 

Ott gyült az erdő minden vadja

egy karikába, körbe lenn

s egy aprócska kismadár dalolt

a fán, egy bambuszlevelen.

Azt hallgatták oly áhitattal,

oly elbűvölve, csendesen,

hogy mikor odacsörtetett, őt

észre sem vette senki sem.

 

Kit hallgatnak úgy, mit csudálnak

ezek azon a fán, hiszen

lehet is rajta mit csudálni,

oly kicsi, alig látja szem.

Igaz, szavában annyi kellem,

az énekében annyi báj,

hogy elbődült arra a tigris:

„Megállj! Te vagy az új király?”

 

Szólt a madár: „hol eddig éltem

királyok arra nincsenek.”

– „No, de hát én vagyok a tigris…”

– „Arra nincsenek tigrisek.”

„De ha volnának, akkor is, hát

a legerősebb én vagyok,

tudok ám én is énekelni,

szebben, mint te, ha akarok!”

 

Eltátotta torkát a tigris

és elbődült olyan nagyot,

hogy beleremegett az erdő,

elhuzódtak az állatok.

A sakálban elállt a lélek,

pedig hát nem így akarta,

elsompolyodott rókafi

ágról elrebbent a szarka.

 

4

 

Ekkor a kismadár az ágon

csudálatos dalba fogott.

Előmerészkedtek azonnal

a szerte rebbent állatok.

Zöld lomb alatt egymásra nézett

az üldögélő gerlepár:

„honnét tudja, mondd, hogy szeretjük

egymást, ott az a kismadár?”

 

Bambuszfácskák nőttek a dalra

egymás után a föld alól.

Leveleik búgtak a szélben,

ahogy a kismadár dalolt.

Majd mintha szikra hullna rája,

egyszerre lángolt a vadon:

mert tűz, öröm dalolt a dalban

nyugtalanítón, szabadon.

 

A szarvas felemelte szarvát

a tigris felé merészül.

Patáját úgy fente a bivaly

mint aki birokra készül.

A vaddisznó meg az agyarát

élezte. Moccant minden állat.

A gyenge fácán is csapkodott,

a majmok diót dobáltak.

 

Támadt olyan kavarodás, hogy

a sűrű visszhangzott belé.

A tigris is megfutamodott

fák résén barlangja felé.

Oly erős nem volt, mint az erdő

minden vadja és madara

együtt. Elinalt hát. Legyőzte

a kismadár. A szív dala.

 

Királyságának vége így lett,

megdöntötte az ének is.

Madárének. S ezzel egyúttal

vége az én mesémnek is.

De ne csak a végét keresd ám,

a bölcs tanulság benne az:

lehet erős, akitől félnek,

de akit gyűlölnek, gyenge az.

 

 

Égi tűz, (1964) [59-65.]