Kiss Tamás

 

 

SZOMJÚSÁG

 

Mint akit útra szólogatnak

hű társak, s végül is marad, –

nézem, hogy húznak el fölöttem –

délnek a vándormadarak.

 

Úsznak. Szavuk megáll mögöttük

a légben – gyöngysor hangtaraj,

s lehull, mint lélekről a test,

szakad – kilőtt rakéta-raj.

 

Utánuk nézek, s azt hiszem, hogy

elmennék velük innen én,

hisz ilyenkor jöttem, születtem,

madárvonulás idején.

 

Örökre rámmaradt e kép,

az ösztön hű, emlékezem:

anyámnak emlején a szám,

de röptükön a két szemem.

 

Tündéri kép, amin a fül,

a szem most is megáll, mulat,

ám az ember-szív nyugtalan,

lefogott szárny, ős indulat.

 

Fáj: látni közülük magam,

hogy puha szellőcskék élein

hasítnak lankadatlanul

madaraim, testvéreim,

 

s hogy nem lehet zord tél elől

velük keresni szebb hazát,

feledni hírem, hangomat,

hagyni az örök éjszakát,

 

s hogy nem lehet fészkem a világ,

ahol mindegy, ha fent, ha lent,

nem éri test a csillagát,

s a szomjú vágy a végtelent.

 

 

Égi tűz, 1963 [36-37.]