Kiss Tamás

 

 

CRESCENDO

 

Jön az öregség, jaj de fáj,

szólj néma kín, ordíts te száj,

így könnyebb tán a seb,

 

szembe zord képet mutogat,

utánam vicsorít fogat,

sunyít, mint az eb.

 

Hogy menni kell s nincs azután,

agyamig most jutott csupán,

szorongat szelleme,

 

tudom is már, hogy miért kell

fogakkal, varázsigékkel

megvívni ellene.

 

Nem ám a sír, nem is a kés,

a mindennapi rettegés,

a gondolat a gát,

 

hisz az idő, tér végtelen,

a munka még töméntelen

s a szív öli magát.

 

De mire való a tudás,

a szó, a tett, ha elmulás

ellen nem védelem,

 

mért villog mégis rám foga,

ha magam nem adom oda

vad kedvre, kényre, nem?

 

Lám, van kétélü fegyverem,

hitem és okos kételyem

egy életre elég,

 

egyikkel szívem érlelem,

másikkal időm kérlelem,

ha szökni kell: ne még…

 

Ha szívet-tépő foga van,

fájjon annak, ki maga van,

vigyázz, ne hagyd magad!

 

Mástól meg mit is féljek én,

magamnak miért éljek én,

míg van, ki befogad.

 

Innét viszem, néktek hozom

szivem. Hozzátok tartozom

ég, föld, ti csillagok,

 

tudok kopni, növeszteni,

győzni, mert nincs mit veszteni,

ha már ember vagyok.

 

 

Égi tűz, 1963 [33-35.]