Kiss Tamás

 

 

RÉTI FŰZ

 

Mikor Kőrösbe, Berettyóba

lefutottak a vadvizek,

a rétszélen ügyes kezével

nagyapám tanyát épített.

 

Nyársat nyesett egy kert alól,

szalonnát pirított vele,

s hogy jóllakott, a vályoggödör

nedves partjába szúrta le.

 

Gyökeret vert, felnőtt a fűz, –

mint egy legenda, egy mese –

nem ártott annak a vihar,

villámütés, fagy, – semmi se.

 

Rezgette arany fürtjeit

– napban fésülködő leány –

Porosállás szikes, ezüst,

délibáb-rengető porán.

 

Összedőlt már a kis tanya,

betemették a kutat is,

gyom verte fel körötte a

mezsgyét, a dűlőutat is,

 

ő itt maradt magamagára,

akár egy jelkép, egyedül,

tücsökszó őrzi alkonyát,

s fölötte a hold hegedül.

 

Mintha próbálná elfeledni

a vadvizet, a réteket,

körötte elzúgott kemény

rideg paraszti életet…

 

de nem lehet. Fogja a part,

ősz tépi csimbókos haját,

kapaszkodik a szikbe mélyen:

múltba néz, de jövőbe lát,

 

várja a fürge gépeket,

nyomukban csírázó magot,

zivatarok után a békés,

ember-növesztő századot.

 

 

Alföld, 1962 [138-139.]