Kiss Tamás

 

 

ZSOLTÁR

 

Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön.

Nem a pénzt, – az egyensúlyt.

Nem a támaszt, – a harmóniát kutatom.

A termő békét, – nem a nyugalmat,

a rendet, – s nem a félelem-adta fegyelmet.

Nem izgat engem a sorrend,

hová apró márványlépcsők vezetnek

puha, omlatag szőnyegeken:

föl-le, föl-le, mélybe-magasba.

Nékem a rend, az egyensúly kell, az,

ami nélkül nem lehet – óh nem –

de nem is szabad élni a földön.

 

Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam

egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló

pillanatot, ha fordul a Földünk s mögötte

lenyugszik, felkel a Nap.

Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy az

állatöv minden csillaga ott fenn

lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint,

és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan

odalenn a tüzes hasadóanyagokra,

ha anyafarkas mellett kis gida térdel,

foltos puma ölén heverészget a bárány,

bazaliszkusz-lyuknál gödölye –

ember mellett az ember…

 

Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak,

hisz tudom én már rég, hol a helyem:

veletek vagyok én az örökké kilengő

dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén

várlak, kereslek, te társam, te másik,

te ember, emberiség,

hogy végre kezedbe fogóddzam.

 

 

Alföld, 1962 [136-137.]