Kiss Tamás

 

 

A JEGY

 

Él bennem egy parányi jegy,

hogy én nem más, de én vagyok,

s ha nevemen szólítanak,

eszmélni kezd, kigyúl, ragyog.

 

Él bennem egy külön világ.

Tán csöppnyi sejt, parány atom,

elrejtve benn látatlanul…

Nem tudom én, nem tudhatom.

 

Adott az ég külön-külön

mindenkinek szivet, agyat,

lábat, kezet, tekintetet:

ismertetőt, hogy ez, vagy az.

 

Adott életet és halált,

csodás vegyületet adott,

a gazdagokban is szegényt,

szegényekben is gazdagot.

 

Sugárnyi jót mindenkinek,

vagy arcára angyali mást,

de ezentúl mindenkiben

kifejezett valami mást.

 

Ez az, mit csak nekem adott,

nem ismételt, hogy ide tett,

hogy legyen külön-egy világ,

amiből nem engedhetek,

 

ami enyém és senkié,

az én ismertető jelem,

számon tart engem általa

s róla én őt megismerem.

 

Nem terv vagyok, mit pillanat

a kósza létből elkavar,

benne győzhetetlen vagyok,

így vagyok ember és magyar.

 

Igen, tudom, ez én vagyok,

e drága jelleg az enyém,

jaj, ha elvenné valaki,

jaj, ha ezt elveszíteném!

 

Mert ezt ő adta énnekem,

a test csak egy omló elem,

ólomköntös, de általa

kellett, hogy egy ember legyen,

 

hogy megjelenjek test szerint,

mégis a test legyen a gát,

hogy húsban, vérben, csontban is

ő szóljon s dicsérje magát.

 

Külön világ, te égi jegy,

maradj meg annak, aki vagy,

angyal legyen, ha alkuszik:

semmit magadból fel ne adj!

 

Mint madárnak ágak alatt,

hová napnyugttal berepül,

fészek légy te pihés, meleg,

ahová ember menekül.

 

Ha visszakéri föld s az ég,

a sár lehull, s te messze vagy,

csak ennyit mondj: ez a tiéd,

ugye, ismersz még? Nézd: te vagy!

 

 

Mérleg hava, 1942 [64-66.]