Kiss Tamás

 

 

KUNSÁGI ELÉGIA

 

1

 

A szittyósban együtt fürödtem

a hűvös esti csillagokkal.

Csapzott hajamba ág cibált,

úgy futottam feszült tagokkal

vízgyöngyösen az árokpartnak,

itt várt rám levetett ruhám,

hogy rámtapadjon melegen,

s becézze bőrömet puhán.

 

Öltözködöm, néz rám a hold,

ifjú szivem dobog bele,

csillog a szik, mint hogyha friss

tejjel öntötték volna le.

A távol már alkonyba nyúl,

nézem a régi kék eget,

alattam újjá tört rögök,

fölöttem puha fellegek.

 

Mint fürge gyík bujkál a szél

s szisszen az árokpart hajában.

Tücsök rí mellettem, szegény

majd megszakad már bánatában.

Béka kurrog rá, tág, rekedt

torkán zöld ároklé bugyog.

Zenél a föld, zenél a táj

s reá a csendes ég ragyog.

 

Hogy este lett! Madár se jár már,

szél kel, lengedez nyugtalan.

Éjfélt üt, kinyújtom kezem:

tizenkét tallér – mind arany.

Markomba üt, fejemre hull,

a földeken széjjel gurul,

a szántóvető fölszedi,

és elteszi a földesúr.

 

2

 

Milyen gazdag a nagyvilág,

– így sóhajtok magamban én –

óh föld, fák, ég s ti csillagok

s az ember mily kopott, szegény!

Te pontos törvényű világ,

érző szívem neked adom,

te millió csillagú éj,

te halld meg most a bánatom!

 

Tekints nagy ínségemre le,

legyek törött ékszered én,

egy szó csak, mely ott született

felséges ajkad szögletén!

Így társalgok veled világ,

árva szívemet vallatom;

nem vagyok teljesen magam:

alvó kutyám simogatom.

 

Együtt hevertünk ide le,

engem megrohant valami:

a rabság fájt, de néki ezt

így nem tudtam elmondani.

Csak azt néztük, mily könnyűek

és boldogok a madarak,

mily szabadon húznak el az

ibolyaszínű ég alatt.

 

Így néztük ketten az eget,

én dúdoltam dalt, ő vakogott

néhányat s arra elaludt

békésen, mint a boldogok.

Bennem is így szendereg el

lassanként minden, ami fáj,

s széthullik, mint hajnalra majd

ez a szép éjszakai táj?

 

3

 

Mikor lement a nap, vércsöppet

hagyott az alvó ég szemén.

Aludni kéne s nem tudok,

akárhová is fekszem én.

Nem tudok én aludni már,

esténként felver a magány,

árva vagyok, magyar vagyok,

költő vagyok, s nincsen hazám.

 

Nem tudok én aludni már,

mint ahogy nem tud az, aki

először idegenbe hál,

s mindig felkölti valaki.

Nem altat már az a mese,

amellyel úgy elringatott

egy vad kor hazug mestere:

megmoccant bennem egy halott.

 

Mesék fogytán el-elbolyongok,

a nagy puszta így még befogad,

– rab lelkek Amerikája –

előttem nyár, nyomomba fagy.

S minél jobban fáj valami,

én annál messzebbre megyek.

Míg körülszaglásznak kivert,

bús testvérekként az ebek.

 

Lehettem volna valami,

úgy vinne magával az út,

ha hangtalan magam mögött

lezártam volna egy kaput.

Ezüst csengettyű lenne szóm,

csiklandozhatná pálmalomb,

nem ilyen pusztába vesző,

ilyen együgyű nyájkolomp.

 

Csak föld vagyok, csak víz vagyok,

amit az Isten lelke tölt,

s úgy szólok, mint ha víz alól

fejhangon énekel a föld.

Gonosztól elzárom magam,

hamis ige már nem vakít,

látok, mint istent láthat az,

akiben tiszta szív lakik.

 

Látlak honom, te hontalan,

te gyermekednek mostoha,

ki jót adtál mindenkinek,

csak a magyarnak nem soha.

Kiért ám mégis élni kell,

irántad szívet szítani…

Adj fegyvert kezembe s mondd meg

miként kell meghódítani.

 

Nyugat korongja szórta rád

hűvösen idegen porát,

s te védted kincsét, a finom,

szívet-veszejtő kultúrát,

védted, csak isten tudja mért,

romolva századokon át.

Mindig a mások ügyeit,

mindig a mások otthonát.

 

Rádtört a vad történelem,

ó-nádasok rejtekeit

bújtad, – honodban üldözött,

s elfolytak édesvizeid.

Maradt-e bogárnyi kunyhód,

alatta tenyérnyi avar?

Ott maradtál te hontalan,

mint repedt partokon a hal.

 

Jobb lett volna tán odafenn

csendesen meghúznod magad,

lankás ugor erdők tövében

hálóra várni a halat.

Mint itt, hol rongyolt zsebeidben

minden eltévedt szél motoz,

s ha fázol, tulajdon erdőd

kemény botjával megbotoz.

 

4

 

Mily gyáva ez az őszi este,

mily gondtalan, mily esztelen.

Villámlik, megbánja az ég

és visszarántja nesztelen.

Szellő elhagyja dallamát,

már a halál lehell vele,

s minthogyha félne önmagától,

maga is megborzong bele.

 

Tarlókon lomhán jár a csősz,

botját is otthon hagyja már,

hatökrös nehéz szekerén

hazahordott mindent a Nyár.

Nincs már kinn más, csak pusztai

nehézbeszédű emberek,

kik tűz mellé ülnek le este,

úgy mint a lelkiismeret.

 

Így élte mindig, tűz körül

külön kis életét e nép.

Ott pergett a történelem,

és itt születtek a mesék;

nem mondta még el, ami fáj,

sosem tudta azt, hogy hiába.

Vár, – ahelyett, hogy visszamenne

a pernyék nyomán Ázsiába.

 

Már évezrede, hogy keresi,

s hiába, nem leli helyét,

viszik hát majd új háborúba

ontani vérét, erejét.

Hó alatt lesz a temetője,

kopjafája orosz vadon,

s hömpölygeti ártatlan vérét

a csendes, mélyhullámu Don.

 

Nem tudok odamenni már,

azt hiszik, áruló vagyok,

s hogy engem is megvesztegettek

a híresek és a nagyok,

csak így távolból figyelem,

ha itt-ott egy-egy tűz kigyúl,

s az ebvonítást hallgatom

a tanyák ajtajaibúl.

 

Árva hang, énekem szava,

ha elérhetnéd ezeket

s összehoznád egy este a

széjjelszórt, árva tüzeket!

Hangomtól zengene a mező

és elhallgatna minden eb:

jöjjetek csak, jöjjetek

egymáshoz mindig közelebb!

 

Én is ott ültem valaha,

emlékeztek? – ott véletek.

Cérnahangon hasítottam

az öreg nomád éneket,

míg jött az éjfél és kialudt

a tűz a csendes fák alatt,

mint az én kék gyerekszemem

az összeért pillák alatt.

 

Mily gyáva ez az őszi este,

mily gondtalan, mily esztelen.

Villámlik, megbánja az ég

és visszarántja nesztelen.

Szellő elhagyja dallamát,

az elmúlás lehell vele

s mintha csak félne önmagától

maga is megborzong bele.

 

 

Méretlen idő, 1938-1940 [118-125.]