Kiss Tamás

 

 

ABLAK

 

Ablak vagyok. Hóvihar paskol,

forró nap éget.

Valaki egyszer idetett,

hogy kizárjam a sötétséget

s a tavaszi fényt beigyam.

 

Ablak vagyok, négyszögbe vágva

egy kunyhó falába;

néha előttem megy el az isten,

hallom, hogy kopog a lába.

Benéz rajtam, hogy ég-e benn

a lélek-űr, a mécsese,

letörli lágyan a szemem,

megsimogat a két keze,

de lép tovább: a vállain

viszi magával álmaim.

 

Egyszer tudom, majd visszajön,

éjjel, szelíden odaáll

a hold elé és önfeledten

benyomja arcom az a váll.

Megáll akkor az éj fölöttem:

s egy lesz az ősz, a tél, a nyár.

 

 

Mérleg hava, (1933-1934) [7.]