Kiss Judit Ágnes

 

 

HÚSVÉT

 

A hetesen, a szokásos tömegben,

fülledt emberszag, ahogy csúcsidőben

mindig, az arcok évgyűrűi mentén,

még rá se néztem, máris felismertem,

talán az illat volt, mi megütött

a sok fanyarra izzadt hús között,

az illat, amit bárhogy is keresgélj,

nem érezhetsz soha egy emberen,

aztán a keze a kapaszkodón

lett ismerős, a többit nem tudom.

 

Hogyan tapostam a lábára végül,

mint egy trampli, úgy értem, teljes súllyal,

szóval pont olyan lúzerként, mint szoktam,

hogy fékezés volt inkább, vagy kanyar,

nem emlékszem. Már-már szóra nyitottam

a szám, megelőzött, hogy semmi baj,

és mosolygott, mint kire nem zuhant

hatvan kiló, vagy több is, azt hiszem,

jó régóta nem álltam mérlegen;

legyinthetsz rá, hogy nem túl nagy kaland,

de rám mosolygott, a szemembe nézett,

hogy már nem is szégyelltem az egészet,

és átélhettem ott a hetesen,

hogy Isten újra megbocsát nekem.

 

 

Koncentrikus korok [117.]