Kiss József

 

 

A NAPHOZ

 

Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd,

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer piruljon a szőlőgerezd.

Delelő fényed, nyugvásod harmatja

A mi ezüstünk, a mi aranyunk –

S ha a föld egyszer tejét le nem adja,

Mi oly inséges szegények vagyunk.

 

Tápláló anyja más népnek a tenger,

Sós habja drága, apadatlan kincs,

Mi kulcslyukon át nézzük sovár szemmel,

De a karunknak hozzá köze nincs.

Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:

Visszatérőben ide egy se tart –

Az Óceánok nagy végtelenségin

Ki is ösmerné a szegény magyart?

 

Hol évmilliók ősvetése hűlt le:

Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.

Másé a Dél – rejtelmesen terűlve,

S művészetével a gőgös Nyugat.

Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje,

Versenyre brittel, frankkal nem kelünk –

A hármas hegy – a négy folyam ezüstje –

Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

 

És mienk vagy te, örök nap az égen! –

Oly éltetőn nem sütsz te sehova,

És lángod lüktet a férfi szívében

S fényedtől édes a nő mosolya.

Nem vág oly rendet, mint minálunk, senki,

Rendet a réten, rendet a csatán,

És könnyű vérrel úgy gondot temetni,

Sírva vigadni sem tud senki ám!

 

Kelet pusztáin már téged imádtunk

És pogány sorban neked áldozánk,

A termő róna napsütötte álmunk:

E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.

Sokszor lehúnytál véres alkonyatban,

Sokszor kerestünk: nem voltál sehol.

Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan,

S párjával végül mégis egybeforr.

 

Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd;

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer pirúljon a szőlőgerezd.

Forrald merész nagy tettekre a vérünk,

Ha lankad a hit s csügged a remény –

És aranyozd be a mi szegénységünk,

Te arany nap, az égbolt tetején!

 

 

Válogatott versek, 1902 [158-159.]