Kiss Jenő

 

 

ÓDA AZ ANYANYELVHEZ

 

Veled születtem és veled halok meg.

Első s utolsó szó az ajkamon

te voltál, s te leszel. Te vagy

a bölcső és a sírhalom.

Ábrányi áhítatával ha szólok

,,Ó, szép magyar nyelv!” – ódának elég?

Vagy más kéne, nagy lángot gyújtanom,

amelyben minden fölszikráz, s elég?

Mi adhat képet rólad, mi tehetne

a méltó helyre, székedbe, anyánk,

minden magyarnak édes anyanyelve,

hogy jól vigyázzunk rád, s vigyázz reánk?

Az ősi istennőt látom tebenned,

ki szül, teremt, beszélni megtanít,

ha szűk-et mond, jól összevonja száját,

ha tág-at, tágra nyitja ajkait.

Az öcs kisebb, a száj is összezártabb,

a báty nagyobb, a száj is nagyra tárt,

a gömb, a gomb szabályosan mutatja

a fogalom sajátos vonalát,

szemléltető, szép oktatás, az ősi!

A gyermekkor s a gyermeki Idő

játékos módszere, a nagy múlt,

amelyből nyelvünk gazdagon kinő.

E nyelv, mely élt, nyelveket megelőzve,

s amely virul, ma sem hajolva őszbe!

Első s utolsó szó az ajkakon,

a bölcső és a sírhalom,

ez vagy minden magyarnak, drága nyelv,

nem csorbíthat meg semmiféle elv,

nem szűkíthet le pár szegény rokonra,

holott kiterjedtél rég annyi honra,

nem űzhet csúfot nagyképűn veled,

bár bölcs korokról vall ős jelleged,

te kulcs megannyi rozsdamart titokhoz,

kard, mely csomót egy vágással feloldoz!

Szerethetünk hát, nyelv, becsülhetünk,

lehetsz a régmúlt s a jelen nekünk,

eltöltheted a szívünk és agyunk

megvallhatod, hogy kik és mik vagyunk,

lehetünk egy veled a születéstől

addig, mikor már nincsen irgalom –

te legdrágább részünk a nagy egészből,

a bölcső és a sírhalom.

 

 

A magyarokhoz [265-266.]