Kiss Domokos

 

 

151. ZSOLTÁR

 

  1.   A megtorpant éneklőmester kiáltása.

  2.   Neked ajándékozott, Uram, az élet.

  3.   Kikértél engemet anyámtól,

        és megterítettetett az ünnepi asztal,

  4.   elhatározásomkor

        mindenek örültek.

  5.   Megajándékoztalak, Istenem,

        fél-önmagammal.

  6.   A kiáltásom összezúzta testét

        a Hozzád vezető ösvényen;

        meghomályosodtak a fények

        körülöttem,

        mikor Hozzád indultam,

        és összekulcsolódtak

  7.   fölöttem a kezek.

        De azt mondta az én Uram:

        megpróbálom szolgálómat,

        vajon igazán szeret-e engem,

  8.   és elküldte a HITETLENSÉG

        angyalait az én utaimra.

  9.   Én ismerem a falakra

        festett árnyakat, Uram,

        ismerem az utcák és

        terek vándorait, akik

        forró testünk parazsából

        dobálnak tüzeket elém.

10.   Én ismerem, Uram,

        az ELTÁNTORÍTÓK nevetését,

        és velük ettem és ittam

        az akarattalanság igézetében.

11.   Megtorpannak a lovak

        a mélység előtt,

        térdreesnek a szamarak

12.   a keskeny hídon.

        Ime ilyen vagyok én is,

        szakadékok vannak előttem,

        Istenem.

13.   Harc nélkül veszítettem

        el a csatákat,

        nem sebesíttettem meg

        az ösvények könnyű csapdáitól,

        eltöröltem Uram,

        a szememről kinyíló nevedet.

14.   Ime, most ugrándoznak

        a KÉTSÉGEK körülöttem,

        visszhangok zaja közeledik

        a régi évek szavaiból,

        ittmaradt énekek

        hullámzanak körülöttem,

        ízek maradtak a nyelvemen.

15.   Nem születnek új könyörgések

        a veszedelemben,

        és belémcsimpaszkodnak

        éles, fehér fogak,

        késik önmagam kiszabadítása.

16.   Belefonnak a kísértések kötelébe

        megújuló erős ujjak,

        fel-nem ismert ellenségeim

        kényszerítenek az

        elhagyottnak véltbe.

17.   Késik a lelkem távozása

        frissen szerzett örömeimtől.

18.   Merre keressem az én Uramat?

        Hol vannak biztos tanyák?

19.   Beszőtte az elfeledettség

        az Istenhez vezető utat.

20.   Keresnek engem az álmok.

21.   Modern tornácok lépcsőiről

        kivilágított fogalmak

        integetnek,

        és mind fojtogatják

        az én Teremtőm lélegzését.

22.   Kivel szólhatnék

        az én gyötrődésemben?

23.   Nehéz a szolgálónak

        két terhet vinni

        az egyiket leteszi

        az útfélre.

24.   Melyiket tegyem le, Uram?

25.   Keserves a nevetőnek

        sírni, de megindulnak

        a könnyek, és

        elindulnak felém az intések:

        vár, hív a te felöltözésed

        után a te Megtartód.

26.   Nehéz az ólomlábúnak

        szökellni a sziklákon,

        súlyok lógnak az övemről,

        és rángatnak a megszédülések.

27.   Elmenekültek tőlem

        a cserbenhagyók,

        egyedül ülök

        a Teremtő kavicsolta kövön,

        az állatok is kérdezik tőlem:

28.   Te kihez tartozol?

        Ime én felemelem

        a fejemet a por és füvek közül,

        és keresi a szemem

        a világosságot.

29.   Ime vége kell hogy legyen

        a megtorpanásnak.

        Kapálnak a lovak

        patái a földön,

        íme, egy utat kell találnom.

30.   A Veszedelmek Völgyében

        elkorhadtak a fák.

31.   Vezér nélkül indulok,

        botok nélkül megyek,

        de ha akarod, Uram,

        megmutatod a jeleket

        az új fák törzsén,

32.   és megetetsz és megitatsz

        erdődi gyümölcsivel,

        és elszórod elém a Magvakat,

        amelyet nem csípnek fel

        az Éjszaka Madarai.

33.   Én bízom az én Uram

        vezetésében,

        hozzá megyek

        és Ő elfogad

        engem.

 

 

Magyar zsol-

tár [749-752.]