Kiss Dénes

 

 

AZ ÉN MAGÁNYOM

 

Nem tudok egyedül lenni,

mindig velem vannak mindannyian,

akiket szeretek, ők a világ:

rét, felette kék ég, erdőben a fák,

sötét hantok nagy, tükrös arca,

utak homlokán keréknyom-barázdák,

virágon a szirom, ágon az alma,

ők a jövendő, ők a jelen,

ők a sötétség és ők a fény, mi

végtelen útján szememben megpihen

s csak így érdemes élni-elégni.

 

Az én magányom: minden ember találkozása,

a mozdulatom baráti sokaság felvonulása,

találkozások s egymás elvesztése

ködbevesző utakon –

A világ másai vagyunk külön-külön

s a világ valamennyiünk mása.

Minden találkozás irgalom.

 

Immár csak azt nem tudom,

hogy az a sugár, az a fény,

mely szemembe hatol

át az élő lencse vizén,

mennyire alakít engem?

S megy-e végtelen útján tovább is?

Vagy csillagokkal lett gazdagabb a lelkem,

mely mind-mind befelé világít?

 

 

Arcom a föld [140-141.]