A költő emlékére 

 

Mint harangszó hangzik neved,
A harangod messze hangzó,
Emléktartó: fényes, nemes,
Igazhangú, szép, énekes,
Magyar szót ád, s menedéket.

 

Vigasztaló, bús lélekkel,
De megvert az Isten Téged,
Magyarságért vert szegeket
Dobos, nagy szívedbe érte,
Mégsem kértél menedéket.

A szívedre hullott könnyek
Szerelemért fájtak, égtek.
Szép’ hajósa száz öbölnek,
Mégsem kaptál menedéket,
Mégsem kértél menedéket.

 

Valakiért,nagyon.fájtak, 
Hamvába’ hullt, szép-remények,
Dalból fontál Istenálmot,
És ostort az ölelésnek,
Mégsem kértél menedéket.

 

Lelked fázott, lánggal égett,
Mindig napkeletre vágyott,
Szánt magyarja száz reménynek
Kerestél egy jobb világot,
Kis hazánknak menedéket.

 

Nálad méltóbb nem volt még, sem
Szebb dalnoka ölelésnek:
Bukott Angyal, Nap-szívéből
Fény-dalokat téptél éjjel,
Mégsem kértél menedéket.

 

Csak félig voltál küldetéses,
Magyar költő, vagy egészen?
Élet voltál: vad, fölényes,
Félig Isten, költő-ember:
Mégsem kértél menedéket.

 

Százszor elátkozott élet
Százszor elvette reményed,
De újra feltámad érted:
Lobogózza dalát néked,
Hajlékot ad, menedéket.

 

Epilógus:
A Szent és a Tanító közt, a Költő:
Mindkét oldalra egyszerre kitekintve,
Feszíti magát ama fakeresztre,
Hogy világát-teremtő Istenétől, 
A Hit keresztlevelét megszerezze.