.

                Ifjúság

.
Hogy felkapott és a sötétbe mártott
A szenvedés, dühöngő Góliát,
Az ismeretlen mennyi réme várt ott,
Húsomba vágott óriási rák,
Lobbantak bűzös, zöldes-sárga lángok,
Ütöttek láthatatlanul husángok
Az érzelmeknek útvesztőin át.

.
De hirtelen a napvilágra léptem,
Hogy meglátom még egyszer, nem hivém,
Tűnődő bárányfelhők úsztak éppen
A lelkes égbolt karcsú, kék ivén.
Hisz mámorítóbb mindenféle szesznél
Az ifjú lét, mely önmagára eszmél,
Dobog a szíve a világ szivén.

.
Az új tavasznak és az ifjúságnak
Felszabadító, kettős nyila száll,
Aranyló érccel a húsomba vágnak,
Mi rejtve élt, most napfényre talál.
Nem lehetett még öreg, ami lángolt,
A kesergés is mind az ifjúság volt,
Melynek pajtása játékos halál.

.
A bölcs tavasszal csendben olt és ültet,
Az emberek nem tudják, mi a szél,
Légyzsivajukkal túl közel kerültek
Szívemhez, és ez vénülés, veszély.
Vitás, visszás érzelmek, mennyi hóbort!
Most mintha hűvös, bíborszínű óbort,
Lassan kortyollak, bíztató szeszély.

.
Virág a fán, virág hever a sárban,
Növény vagyok ma én is és sovány,
Az utakról letértem mostanában,
Csak nézegetek árván, tétován.
Mert minden ifjúság oly félszeg, árva…
De eljutottam ama régi tájra,
Az emlék nyargal hófehér lován.

.
E fákat mintha láttam volna százszor,
E felhőket az égen és amott
A tóparton mereng a hattyúpásztor,
Tilinkón fúj egy régi dallamot.
A fuvola egyhangú dallamára
Keletkezik a bűvös, könnyű pára,
A múltba én is visszaillanok.

.
Nehéz, nehéz volt a magány tavaszkor,
A terhes, fűszeres órákon át,
A délszaki vadállat, a kamaszkor
Lesett feszülve zsákmányt és csodát.
A lázadásba, szerelembe, éjbe
A tilinkónak panaszos zenéje
Uttalan úton elkísért tovább.

.
De közben hányszor váltott színt az élet!
A tavasz és az ősz, az megmaradt.
Ilyen tavasz volt, hogy megismerélek
Ezüstös fénnyel úszó hold alatt.
A szív hullámzott, áradt, mint a tenger,
Az égre nézz: ott szép felhője leng el,
Titkosan tüzesíti át a nap.
.
S bíborral ég. Ne bánd, ha minden oly más,
Zöldes tajték csupán a tengerár,
De megmaradt szelídnek a mosolygás,
Ujul a szív, ha közeleg a nyár.
Gyümölcsök érnek, édes már a mézünk,
Vigyázz, vigyázz, hogy mindig szembenézzünk.
Már régen eltűnt minden kis határ.

.
Szelíd parázs, kitartó gyönyörűség!
Te bárányfelhő, csupa-csupa hab!
Kiújuló seb, felsajog a hűség,
A kapun boldogan kilép a rab.
Mint más költő a szülőfalujához,
Én hű leszek e képzeleti tájhoz,
Az emléknél nincs semmi biztosabb.

.
Itt minden élet egy és oszthatatlan,
Mit különválasztott a vak világ
Nyugodtan hullámzik a föld alattam,
Oly ismerős itt mindegyik virág.
Ott túl a fák között csillogva rebben
Az éjben, mély, sötétlő rengetegben,
A patak és a hold. Az ifjúság?

.
Ó ifjúság, te indás, sűrű erdő,
Ölelgető szél, láttató homály!
Tavasz, te életem körül tekergő,
Bujkáló, játszó, sokszínű fonál!
Emlék, te rejtett boldogságú bánat!
Szép madara a melankóliának
A távoli mezőről visszaszáll.

.

/Vas István, 1936/

.

.

.

        A békák

.
a békák
elhúzzák fejük felett
a víz redőnyét
hangszereik a fenéken
az inak
agancsok erősödő zenéje

.
a nő magasra emeli
a gomba nagy fehér fejét

.
a madarak az ágról
lyukba pakolják fészküket
toll levél
helyet cserél

.
mire belép a kürt trió
a fekete lemez
mind kifűrészeli az erdőt
látni
a fuvola még mozgó vakondtúrásait
a bolthajtásos súgólyukat

.
s lila sörétraj dongja már
a fagyos gumókon
szökdécselő szivet

.
vér hullámzik a porcelánszarvasban

.

/Tolnai Ottó, az 1969-ben megjelent,

Agyonvert csipke című kötetéből/