Kassák Lajos

 

 

HÁLAÉNEK

 

Ó, falum, ahogyan guggolsz a hegy lábánál

az idegen előtt, mintha szenderegnél

és ébren vagy csodálatosan

millió láthatatlan szemeddel

millió láthatatlan füleddel

dolgok és idők finom

titokzatos változását figyeled

miközben magad is átváltozol

és erős és szép vagy egyszerre.

 

Barna szántók és zöld kertek között élsz

s egy hatalmas, kerekidomú asszonyra emlékeztetsz minket

méhében a gyermekkel, aki talán egyszer

előlép az árnyékból és biztos lendülettel

elveti az igazság magját s a szabadságot hirdeti.

 

Ó, te kifogyhatatlan anya

díszítsd fel magad

a tavasz virágaival

a nyár gyümölcseivel

az ősz esőfonataival

a tél gyémántjegével

mint aki az örök élet forrásából ittál.

 

Téged sem kerültek el a megpróbáltatások

de mozdulsz már, hallani szíved dobbanását

pacsirta száll feletted, mezőiden

tiszta, nyugalmas állatok legelnek

s az alkonyatban látni a gazdasszonyt

amint ragyogó sajtárral halad az istálló felé

s maga se tudja, innen

vagy túl van már a valóság határán.

 

Olyan testes és zárt formájú itt minden

s mégis annyira valószínűtlen

siheder szelek nyargalásznak

nap és hold váltogatják egymást

csillagok kihunynak és újra fellobognak

remegő ezüst rózsák

a végtelenség tükrében.

 

Házam tenyérnyi

zöld-keretes ablakából bámullak

nyugalom és termékenység fészke

s hallom lélegzésed halk zenéjét

a holdsugár-hárfán.

 

 

1947