tény, hogy a gótok és germánok régóta a Római Birodalom szomszédságában éltek, és ki voltak téve a kulturális befolyásának. A hosszú ideje tartó kereskedelem és a negyedik század során a római haderőbe való sorozások tovább csökkentették a kulturális szakadékot a különféle barbár törzsek, valamint azok és a rómaiak közt (Scardigli, 1973; 1976). Az ember kíváncsi arra, hogy vajon mekkora is lehetett a különbség a Duna római és a barbár partjának parasztjai közt.

Nyilvánvaló, hogy a gótok és mások romanizációja erősödött amint a Birodalmon keresztül vándoroltak. És nem meglepő, hogy a harci köteléket egybetartani szánt intézmények erős római elemmel bírtak. Biztosan ez a helyzet az Euric által a gót alattvalóinak szánt törvénykönyvvel, ami nagyon jelentős vulgáris római joganyagot foglal magába (Nehlsen, 1984; Wieacker, 1963, 1964), és igencsak különböznie kellett azoktól a szokásoktól, amelyek a Dunától keletre igazgatták az életüket.

Alaric gótjainak itt elővezetett etnogenezisképe történeti párhuzamokkal bír. J. M. Wallace-Hadrillt idézve: „A harci kötelékek formálódóban lévő törzsek” (Wallace-Hadrill, 1971: 11). A normannok mint a dánoktól, norvégoktól és frankoktól elkülönülő nép, Rollo normandiai megtelepedésétől számíthatók. A normannok rendkívül kevertek voltak, de a közös származás mítosza segített azzá a hatalmas néppé válniuk, amivé aztán lettek (Loud, 1982). Újabban az oszmán törökökről állítják, hogy hasonlóan egy többvallású, soknyelvű harci kötelékből nőttek ki, ami török pásztorkodók és bizánci parasztok valószerűtlen keverékéből állt, ami a nagy harcos és vezér, Oszmán személye körül kristályosodott ki, aki olyan fajta szerepet játszott, mint amit én itt Alaricnak vázoltam (Lindner, 1983: 32kk.).

Ibn Khaldun (1332–1406) megfigyelte az etnogenezis folyamatát az arab Észak-Afrika törzsei közt:

Világos, hogy egy bizonyos származású egyén csatlakozhat egy más származású néphez, vagy azért mert jó szándékkal van feléjük, vagy mert régi szövetség, esetleg kliensi kapcsolat áll fenn köztük, vagy akár mert menekülnie kell a saját népétől egy elkövetett bűn miatt. Az ilyen egyént azonos származásúként fogják ismerni, mint akikhez csatlakozott, és egynek számít azok közül a közös származásból fakadó valamennyi dologgal egyetemben.

(Muquaddimah 267)

Egykor a római polgárjog olyan vonzó volt, hogy a Birodalom lakosai, legyenek bár gallok, britonok, illírek vagy észak-afrikaiak, lelkesen fogadták el a vele járó privilégiumokat és kötelezettségeket valamint a patrióta érzületet. A mi időszakunkban a római civilizáció, különösen a nyelv és a keresztény vallás, még mindig nagy vonzerőt gyakorolt, de a római polgárjog teljességgel elveszítette ezt. Ha a római polgárjog megtartotta volna vonzerejét, akkor a gótok és a többi germán néhány évtized múltán hazafias rómaivá vált volna, s a Birodalom egy idő után újra fölemelkedett volna, még a barbárok által elözönlött tartományokban is. Ehelyett a patrióta közösségépítő erő a germán harci kötelékektől és a fölemelkedő germán királyságoktól sugárzott ki, s a római világ politikai egysége menthetetlenül megszűnt.