Az első időszakban láthatóan nem műveltek földet (kontrasztba állítva a phrygiai greutungivel, akik műveltek), de fegyvereket kaptak a trákiai fegyvergyárakból (Claudianus, In Eutropium 2.196kk.). A későbbi időszakban házakhoz szállásolták be őket. Mindkét alkalommal hadseregként kezelték őket és nem vándorló paraszti népként.

Hasonlóan amit megtudunk az egymást követő tárgyalásokról az láthatóan a fizetésről és szolgálati feltételekről szólt, a feltételek a két fél pillanatnyi erőviszonyai szerint váltakoznak. 401-ben a gótok azért támadták meg Itáliát, mert a keleti kormányzat beszüntette a szokásos dona adományozását (Jordanes, Getica 146). Nem tudjuk, hogy milyen feltételekkel, ha voltak ilyenek, vonultak végül vissza Itáliából a gótok. 404-ben Stilicho szövetségre lépett Alarickal, melynek pontjai kikötötték, hogy Alaric és gótjai meghódítják Illyricum keleti részét a nyugat számára a fizetségért cserébe. Alaric gótjai Epirusba vonultak várva a hadjárat kezdetét, mely végül elmaradt, aminek eredményeként a gótok nem kaptak fizetséget. 408-ban Alaric súlyos kompenzációt követelt Itáliát fenyegetve (Zosimus 5.29.5). Stilicho a heves ellenkezés dacára ragaszkodott ahhoz, hogy Alaric feltételeit elfogadják; Alaricot és embereit kívánta fölhasználni Constantinus bitorló leverésére Galliában. Ezt követte Stilicho bukása, aminek következtében jelentősen meggyengült a Birodalom és megerősödött Alaric. Alaric önmérséklettel felajánlotta a Stilichóval kötött egyezség folytatását – csak egy kicsit több pénzt kért.

Nincs hely arra, hogy részletesen átvegyük a sorozat minden egyes tárgyalását. Elegendő azokat a pontokat fölsorolni, melyeken a tárgyalások megakadtak. A császár elutasította a kezesek adását (Zosimus 5.44.1). Beleegyezett fizetség adásába, de nem volt hajlandó Alaricot magister militumnak kinevezni (Zosimus 5.48.4; Sozomenus 9.7). Esküt tett, hogy nem köt békét Alarickal (Zosimus 5.51.1). Attalus bábcsászár elutasította, hogy gótokat küldjön az expedíciós haderő részeként Africába (Zosimus 6.12). Valójában az első alkalom, hogy művelendő földet említenek a 416-os tárgyalások során történt (Olympiodorus fr. 26.2 = Philostorgius 12.4–5).

Ha a gótok célja egyszerűen az olyan biztonságos földön való megtelepedés lett volna, mint amit el is értek végül, az ember csodálkozik, hogy miért tartott ez olyan sokáig. Végül is a rómaiak gyakran telepítettek nagyszámú barbárt a Birodalmukon belüli földekre. A hosszas halasztás igenis magyarázatra szorul. Wolfram olyan megfoghatatlan dolgokra szorul mint a birodalmi hatalom és a barbár királyság összeegyeztethetőségének problémája a római területen (Wolfram, 1988: 160k.). Van ebben valami. De egyszerűbb magyarázat lenne, hogy a letelepedés igen alacsony prioritás volt Alaricnak és gótjainak. Mozgó életmódjuk – inkább karddal szerezve megélhetést semmint az ekével – kívánatosnak és tiszteletre méltónak számított (lásd Tacitus, Germania 14). Természetesen ez a lét örömtelibb volt a fiatal férfiaknak mint a késő középkorúaknak. Az ember azt gyanítja, hogy a gótok akkor egyeztek bele a letelepítésbe, amikor veterán vezéreik kezdték öregnek érezni magukat az effajta élethez. Huszonhárom-huszonöt év nincs túl messze a legionárius szolgálati idejétől.

Természetesen azoknak az embereknek a száma, akik a teljes időszakban végig szolgáltak igen kicsi lett. Alaric csapata mindenképpen változó összetételű kellett legyen, a siker időszakaiban növekedett, vereségek és éhínségek idején apadt. Mikor visszatért az Eugenius elleni hadjáratról vélhetően nem sokkal lehetett több embere ezernél. Világos, hogy a Görögországon keresztül való sikeres vonulása során növekedett a csapata létszáma, s azon időszak alatt is amikor a magister militum per Illyricum rangot viselte. Súlyos veszteségei voltak a harcok és dezertálások miatt az itáliai hadjárata során (Claudianus, De Bell. Get. 87–90; De VI Cons. Hon. 129–30, 309–15). A második invázió hatalmas létszámbővülést eredményezett. Azt mondják, hogy Stilicho 30 000 szövetségese csatlakozott hozzá (Zosimus 5.35–6), szökött rabszolgák Rómából (Zosimus 5.42), és egy második nagy harci kötelék veje, Athaulf parancsnoksága alatt. A teljes hadereje állítólag 40 000 főre hízott (Zosimus 5.42.3). Róma kifosztása után az itáliai, galliai és hispániai ellátási problémák vélhetően ismét csökkentették a haderőt. A 415-ben Walliának ígért 600 000 modius gabona talán 20 000 főt táplálhatott egy évig (Olympiodorus fr. 30). Alaric csapata a csaták, dezertálások és hajótörések veszteségein túl nagy veszteségeket kellett szenvedjen a járványok miatt is, talán évi 3 százalékot vagy többet (lásd a francia, brit és orosz hadseregek halálozási statisztikáit a tizennyolcadik és tizenkilencedik században in Urlanis, 1971: 229k. 233). A csapatban igen nagy kellett legyen a cserélődés. Azonban az idő, a veszéllyel való közös szembesülés és Alaric vezetése nemzetté formálta őket.

Wolfram az új gót nemzet megteremtését 'etnogenezisként' írja le. Természetesen ez a folyamat nem a semmiből kezdődött. Alaric csapata kezdettől fogva etnikai egységérzettel bírt. Ezt bizonyosan tudatosan gondozták a vándorlás időszaka alatt és azt követően. A csoport mindig gótként tekintett magára, egész pontosan vesi-ként (Sidonius, Carm. 2.337, 5.476kk., 7.399, 431), és a rómaiak a Fritigern által 376-ban a Birodalomba vezetett törzs leszármazottaiként tartották számon őket (Claudianus, De Bell. Get. 166kk.). A közös származás hagyományát megerősítette a gótnak nemzeti nyelvként való megőrzése, amit nagyban segített az a tény, hogy Ulfila bibliafordításának köszönhetően az volt a saját kereszténységverziójuk nyelve (Thompson, 1966; Schäferdiek, 1970, 1976). Ámbár Alaric gótjai közül sokaknak a közös származás hagyománya csupán mítosz kellett legyen.

Mint láttuk meglehetősen sok bizonyíték van arról, hogy Alaric gótjai képesek voltak nagyszámú kívülállót, bizonyosan gótokat és más germánokat, de ugyancsak – állítanám, bár bizonyítani nem tudom – római provinciálisokat magukba olvasztani (Fritigern gótjaihoz csatlakoztak rabszolgák, bányászok és mások: Ammianus 31.6.4–7, 7.7, 15.2). A kívülállóknak a 'törzsbe' való beolvasztását megkönnyíthette a személyi kíséret intézménye (lásd a bucellarii és saiones szabályozását a Leges Visig. 1.3.1–4). Ugyancsak segíthetett az a