nápolyba 391 novemberében, és a Hebrus menti incidensre ekkor került sor (Wolfram, 1988: 136). Ebben az esetben valószínűleg Alaric nem a mocsarakba tartó dezertőrök vezére volt, hanem a Theodosius és serege nyugati távollétét Trákia fosztogatására kihasználó számos barbár csapat egyikének vagy többnek a vezetője. (Claudianus, In Rufinum 1.308–22, 332–3; De Cons. Stil. 1.94–115). Ezek valószínűleg jelentékeny számban foglaltak magukba a Duna mentén letelepedett teruingi-vizigótot (De Cons. Stil. 1.945–6).

Ha Alaric a 391-ben elszabaduló gótok csapatának vezetője volt, akkor valószínűtlen, hogy a teruingi közt egy örökletes királyszerű szerep alapján birtokolta volna a pozíciót. Két nyomós érv amellett szól, hogy nem volt több egy harci kötelék sikeres parancsnokánál. Először is adott a tény, mely szerint Alaric gótjainak hadjáratainak hosszú sorozatának kezdetéről 394–95 telén tudósító történetírók láthatóan semmit sem tudtak a múltjáról (Zosimus 5.5.3; Socrates 7.10). Ha Alaric valóban prominens lett volna 394–5 előtt, Eunapius vagy bárki más kortárs szerző, aki információkkal látta el Zosimust és Socratest, bizonyára említette volna ezt. Ugyancsak jelentős, hogy sehol sem említik meg számunkra Alaric apjának nevét. Jordanes szerint Alaric családja, a Balthik (lásd a családfát PLRE II 1332 no. 40) voltak a gótok közt a második legnemesebbek (Jordanes, Getica 146). Ezért is oly szembeszökő, hogy sem Jordanes, aki természetesen elsősorban Theoderic családjának, az Amali-nak a történetírója volt (családfa: PLRE II 1330 no. 37), sem Izidor, Alaric leszármazottainak, Hispania vizigót királyainak történetírója, nem számol be Alaric származásáról. Úgy tűnik, mintha Alaric homo novus lett volna, és a Balthi csak az ő heroikus tettei révén emelkedett volna ki.

A következő alkalommal, amikor Alaricról hallunk, már átváltozott ellenségből Theodosius császár tisztjévé. 394-ben egy csapat gótot parancsnokolt abban a seregben, melyet Theodosius vezetett Itáliába, hogy leverje a bitorló Eugeniust (Socrates 7.10; Zosimus 5.4). Alaric nem volt az összes, 20 000 főnyi gót szövetséges parancsnoka – az Gainas volt (Zosimus 4.57; Eunapius fr. 60; Jordanes, Getica 145). Ez azt jelenti, hogy nem parancsnokolt egy ezrednél többet, talán nem többet néhány ezer embernél. Alaric (Zosimus 5.57; Eunapius fr. 60) nem törzsi rang eredményeképpen birtokolta a parancsnokságot: úgy értesülünk, hogy Theodosius nevezte ki (Zosimus 5.4). Más szavakkal – vélhetően másodízben – gót származású szövetséges tisztként szolgálva vezetett egy szövetséges gót csapatot. Hihetőnek tűnő föltevés volna, hogy Theodosius végül Trákiában és a macedoniai mocsarakban egyezett meg a barbárokkal a gerillák és vezetőik jó részének a római seregbe vonásáról.

Eugeniust annak rendje szerint leverték, és Alaricot embereivel – de nem valamennyi gót harcossal – visszaküldték keletre 395 elején (Zosimus 5.5; Claudianus, In Rufinum 2.36kk.). Ez a kezdete az Alaric gótok töretlen történetének, és érdemes erre az eseményre közelebbi pillantást vetni. Alaric háborús szolgálatát „római méltósággal” jutalmazták, de ez nem elégítette ki őt (Socrates 5.10). Az egyik sérelme az volt, hogy a szövetségeseken túl regulárisokat is kapni akart a parancsnoksága alá (Zosimus 5.5.4). Talán féltékeny volt Gainasra, aki a keleti egységek főparancsnoka lett. Következményképpen Alaric és emberei föllázadtak és megrohanták Trákiát, fenyegetve Konstantinápolyt (Zosimus 5.5.5). Ez az invázió jelöli az Alaric gótok folyamatos történetének kezdetét. Megjegyzendő, hogy a források szerint a lázadást egy római szolgálatban álló szövetséges tiszt sérelme okozta. Nincs arra utalás, hogy Alaric törzsi vezető lett volna, vagy hogy a Moesiában megtelepedett gótokhoz folyamodott volna. Világos, hogy ez egy kaotikus időszak a Balkán keleti részén. Újfent, a barbárok kihasználták a birodalmi sereg távollétét – szintúgy a Duna befagyását –, hogy megtámadják a Birodalmat (Claudianus, In Rufinum 2.27 kk.). Alaricról elmondják, hogy az Itáliából jött erőket vezette 'hozzájuk verődött gyülevésszel' együtt (Zosimus 5.5.4). Egyik forrás sem említi, hogy Alaric Trákiát és Thesszáliát érintő támadása Theodosius gótokkal kötött 382-es szerződésének, ami legalább azok egy részének Moesiában való megtelepedését eredményezte, megszegését is magába foglalta volna.

Így azt mondanám, hogy amit Alaric Trákiába vezetett az lényegében a saját ezrede volt, megnövelve mindenféle csatlakozni hajlandó személyekkel, tekintet nélkül a származásukra, de nem a Moesiában megtelepedett gótok széles tömegei. Wolfram azt állítja, hogy a moesiai gótok kiszolgáltatottnak és bizonytalanságban lévőnek érezhették magukat, ezzel lett volna motivációjuk a településeik fölhagyására (Wolfram, 1988: 139k.), de sem ő sem senki más nem tud pozitív bizonyítékot produkálni arra, hogy tényleg elhagyták a településeiket.

Azt állítottam, hogy az Alaric hadműveleteinek kezdetét elbeszélő források nem utalnak arra, hogy Alaric egy nép vezetője lett volna. Az ő és alakulata magatartása az ezt követő huszonhárom évnyi, Birodalmon belüli kalandozás során nehezen összeegyeztethető azzal a nézettel, hogy ő egy földet kereső nép vezetője lett volna. A történet bonyolult, hadi események sorozata, amit egyezkedések szakítanak meg (Matthews, 1975: 284kk.; Liebeschuetz, 1990: 57kk.). Ám ami az én gondolkodásom számára fontos az az, hogy 418 előtt egyetlen időszakban sincsen kétségtelen bizonyíték arra, hogy a gótok művelhető földet keresnének. Nincs hely itt átnézni a sikertelen diplomáciai tevékenységet, de úgy hiszem megengedhető azt mondani, hogy Alaric és a római vezetők közti tárgyalásokon arról volt szó, hogy a gótok gabonában vagy pénzben, esetleg mindkettőben kapják meg a katonai szolgálatukért járó fizetséget, vagyis a tárgyalások egy zsoldossereg szolgálatának feltételeiről szóltak (pl. Zosimus 5.29.5, 36.1, 42.1, 48–51).

A tárgyalások magukba foglalták a gótok állomáshelyének kérdését (Zosimus 5.36.1, 48.3, 50.3). Azonban ez nem jelenti azt, hogy az a kérdés is fölmerült volna, hogy olyan földre telepítsék őket, amit aztán tartósan művelhettek volna. Zosimus itt az oiken 'lakni' szót használja, és láthatóan a legszűkebb 'valahol élni' értelemben használja. Két alkalommal rövid bepillantást nyerhetünk a gótokról, ahogy helyőrségekben 'laknak' s nem a határban, először 398-ban Epirusban (Zosimus 5.26) vagy Macedoniában (Claudianus, De Bell. Get. 497: Eumathia tutus tellure), illetve később 414-ben Bordeaux-nál (Pellai Paulinus, Eucharisticus, 285–90).