Alaric gótjai: nemzet vagy hadsereg?

J.H.W.G. Liebeschuetz

378-ban egy mozgásban lévő gót törzs – közismert nevükön a vizigótok – Fritigern vezetésével megsemmisítették a keleti birodalom hadseregét és megölték Valens császárt. 395 telén egy Alaric vezette gót haderő egy sor hadjáratba kezdett, aminek világraszóló eseménye Róma bevétele lett 410-ben. Vándorlásuk csak akkor ért véget, amikor a kötelék letelepedett Aquitaniában 418-ban. Alaric gótjainak vándorlását Fritigern teruingieinek migrációjában egy újabb szakasznak szokás gondolni. Miként az eseményeket általában le szokás írni, Alaric a Moesiában megtelepedett teruingi választott vezetője volt, aki a birodalom területén vezette őket keresztül, hogy biztonságosabb vidékre érjenek; mindenekelőtt olyan földre, ami a hunoktól távolabb esett. (Jones, 1964; újabban Wolfram, 1988: 140) Alaric és utódainak alkalmatlansága, hogy tartós egyezségre jussanak a birodalmi hatóságokkal a Romanitas és a gót nemzeti-törzsi öntudat közti konfliktus következménye, amely az egymás mellett élést és a kompromisszumot nehézkesnek találta, épp úgy ahogy a modern Európa nacionalizmusai összeférhetetlenek. (pl. Thompson eredeti írásai: bibliográfiát lásd Rich, 1988).

Ezzel szemben én amellett fogok érvelni, hogy Alaric és emberei teruingi zsoldosok különítményeként indultak, akiket mélyen beszippantott a birodalomba annak lehetősége, hogy a katonák számára az annona természetbeni fizetését végző bonyolult birodalmi szervezeten élhetnek. Fölismerték, hogy ezt a lehetőséget kihasználva, nem csak nagyobb bőségben, de dicsőségesebben is élhetnek. Egyidejűleg tisztában voltak a Birodalom honos katonai erőforrásainak gyengeségével, ami mintegy egyoldalú alkupozíciót biztosított számukra. (teljes kifejtés és a hivatkozások Liebeschuetz, 1990: 5. fej.)

Nem Alaric gótjai voltak az egyetlen effajta zsoldoscsapat (Gainas gótjai egy sikertelen csapat voltak: Albert, 1984; Cameron, Long és Sherry, 1990; Liebeschuetz, 1990: 10. fej.), de ők voltak a legsikeresebbek, és fegyelmük, közös élményeik végül nemzetté formálták őket: olyan nemzetté, amely osztozott a teruingivel a gót nyelven és a kereszténység arianus formáján (Heather, 1986a; az áttérés egy másik nézőpontja Thompson, 1966: 103 kk.), de amelyik a társadalmi intézmények terén, és a faji, törzsi eredet szempontjából nagy részt egy új nép volt.

Alaric karrierjének kezdete rendkívül homályos. Izidor Historia Gothorum 12 szerint 382-ben választották királlyá a gótok, I. Theodosius negyedik uralkodási évében. Igen valószínűtlen, hogy ez az információ helyes, és a legtöbb tudós el is vetette (pl. Wolfram, 1988: 143kk.). Ennek egyik oka, hogy a megjegyzés egy rendkívül lerövidített gót történet része, amiben alapvető és bizonyítható hibák vannak. (Izidor, Historia Gothorum 12–15.) Hogy ez a verzió miként jött létre, az még magyarázatra szorul, de világos, hogy független megerősítés nélkül egyetlen része sem válik hihetővé. Ugyancsak Jordanes a választás dátumát I. Theodosius 395 elején bekövetkező halála és Stilicho valamint Aurelianus konzulsága, azaz Kr. u. 400 közé teszi (Jordanes Getica 146–7). Hogy pontosan mit is jelentett ez a választás a gótok számára, az vitatható. Azonban valószínűtlen, hogy Alaric bármifajta „királyszerű” pozíciót birtokolt volna I. Theodosius halála előtt.

Tehát nem tudjuk Alaric rangját legkorábbi följegyzett történeti cselekedetei idején. Ez akkor történt, amikor megakadályozta, vagy halogatta Theodosiust a Hebruson (Marica) való átkelésben annak Trákián való átvonulása során, ami vélhetően a Via Egnatián történt (Claudianus, De VI Cons. Hon. 107–8: „Thracum venienti e finibus alter Hebri clausit aquas” – M. Plattnauer a Loeb szövegben; alternatív lehetőségként, ha az aquis olvasatot fogadjuk el, akkor Alaric a folyót használta föl, hogy elfogja a császárt egy rajtaütéssel: „Thracum venientem e finibus alter Hebri clausit aquis”) Mikor történt ez? Claudianus költeményének kontextusa arra utal – bár nem bizonyítja –, hogy 388 nyarán, amikor Theodosius Konstantinápolyból hadjáratra útra kelt Maximus trónbitorló ellen, és Gildo Africa parancsnoka nem volt hajlandó támogatni a keleti császárt (De VI Cons. Hon. 108–9). Ténylegesen ez az egyetlen ismert alkalom, amikor Alaric szembeszállhatott a Trákiától távolodó Theodosiusszal a Hebrusnál. Ha a találkozóra Theodosius Maximus elleni hadjáratáról visszatérőben került volna sor, akkor Alaric Trákiába jövet tarthatta volna sakkban őt. Theodosiusnak valóban kelepcét állítottak a gótok (Zosimus 4.49.2) visszatérése során az Axios (Vardar) mocsaraiban Thesszaloniké közelében, de ez Konstantinápolyba tartó útja során történt. Amint visszatért a fővárosba a hadjárat vezetését másnak adta át, ha Zosimus az igazat és a teljes igazságot mondja (Zosimus 5.50). Következésképpen a Claudianus által említett, Theodosius és Alaric közti konfrontációra nem valószínű, hogy Maximus veresége után került sor.

Mi lehetett Alaric pozíciója a Theodosiusszal való találkozója idején? Zosimus azt mondja, hogy éppen csak az előtt, hogy Theodosius hadjáratra indult volna nyilvánvalóan jelentős számú, római egységekben szolgáló barbár dezertált és menekült Macedonia mocsaraiba, azaz az akkoriban az Axios és a Strymon alsó szakasza környékén elterülő tó- és mocsárvidékre (Zosimus 4.45.3, 48–9). Lehetséges, hogy a Hebrus menti összecsapás ennek az incidensek egyik epizódja volt. Ha ez igaz, akkor Alaric a germán (szinte bizonyosan gót) dezertőrök egyik parancsnoka lehetett, vélhetően az egyik tisztjük, amikor a római seregben szolgáltak: az igen sok germán származású római tiszt egyike a római hadseregben az adott időszakban (Waas, 1965).

Az Alaric karrierjét illető ezen nézet hipotetikus kell maradjon, hisz azon alapszik, hogy Zosimus I. Theodosius hadjáratairól teljes beszámolót ad. Könnyen lehet, hogy nem ez a helyzet. Például lehetséges, hogy Zosimus információjával ellenkezőleg, Theodosius újra hadjáratra indult Trákiából miután visszatért Konstanti-