A kis tó melletti lápvilágban, ahol a föld és a víz összeér, élt egy vénséges-vén öregember. Öregebb volt az ükapám ükapjánál is. Arca, mint a kiszáradt föld, töredezett volt, szeméből ezer ráncban futott szét az idő. Piszkos volt és hallgatag – csak a gyerekek meg a bolondok keresték a társaságát. Ők látogatták meg napról napra, hol ezt, hol azt hozva neki ajándékba. Az öreg hálásan megköszönte az ajándékokat, kiült vele a partra, és ha a gyerekek hosszasan kérlelték őt, amíg az eleségek tartottak, mesélt nekik. Mesélt manókról, különös, éjszakai lényekről, akik a lápot lakják, s nappal nem merészkednek elő, még az orrukat sem dugják ki. Mesélt tündérekről, akikkel valaha igen jó barátságban volt, de amióta itt, a lápi világban él, ők is messziről elkerülték őt. És mesélt, gyakran mesélt egy királyról, akit valaha nagyon szerethetett. A legszebb mesét, amelyet hallottam tőle, titokban becsomagoltam nádba-fűbe, beraktam a kosaramba, és elhoztam nektek…

 

 

 

 

 

 

 

Élt valahol, valaha egy király. Nem emlékszem már arra, hogy merre volt a birodalma, de igen nagy hatalma lehetett, azt tudom. Hogy jó király volt-e, ki tudja? Sokan bizonyára úgy emlékeznek rá, hogy csakis jó király lehetett, mert nyájas volt az alattvalóival, igyekezett igazságot tenni közöttük, ha szükségük volt rá. És bizony, gyakran volt rá szükségük, mert az emberek sokszor nem tudják, mi a helyes, mi a jó. Időnként én sem tudom, azt hiszem.

 

Mégsem lehetett azonban igazán jó király ez a király, mert csak a saját boldogulását kereste. Nagy király akart lenni, a földkerekség legnagyobb királya. Állandóan várakat, palotákat építtetett, egyre nagyobbakat és magasabbakat, fel az égbe, amelyek majd elviszik hírnevét az ég madarainak is. A legmagasabb várkastélyban ő maga lakott. Hőstetteit írnokok serege örökítette meg, mert azt akarta, hogy minden lépésének nyoma maradjon. Nagyokat álmodott, mégis rosszkedvűen ébredt azokon a napokon, amikor nem sütött be a szobájába a nap.

 

Nem szerette az őszi időt, mert a borús égtől, a fákról lógó esőcseppektől mindig rosszkedve lett. Időnként komor dolgokat is álmodott – ilyenkor szegénynek látta magát, rongyos ruhában, sártól ragadó kézzel, ahogy mindenét elveszítve bujkált az emberek elől. Amikor felébredt, nyirkos volt a hátán a köpeny. Igyekezett ezekre az álmaira soha nem gondolni. Igyekezett felhalmozni maga köré mindent, amiről csak jó és szép dolgok jutnak az eszébe. A könyvtárak tele voltak a róla szóló könyvekkel, a palotái falán pedig a róla készült festmények lógtak, vagy azok, amelyeket neki készítettek a mesterek, hódolatuk jeléül.

 

– Nagy király vagyok, mindennél és mindenkinél nagyobb! – gondolta elégedetten reggelenként, amikor kinézett az ablakán. A kertjében pompázó virágok engedelmesen bólogattak virágfejeikkel.

 

– Mi hiányzik nekem mégis? – töprengett a király, de nem tudta megfejteni rosszkedve okát. – Vidám akarok lenni, mindig! Reggeltől estig! Estétől reggelig! – kiabálta, de minél jobban kiabálta, annál kevésbé teljesült a vágya.

 

Szekrényeiben szebbnél szebb ruhák, palástok lógtak, finom anyagból készült nadrágok, bársonyos kabátok, melyekben mindennél szebben tündökölhetett. Szép ember volt, nagyon szép, így emlékszem rá. Nem tűrt meg maga körül semmilyen engedetlenséget, lázadást. Udvarából száműzte azokat, akiknek egyetlen rossz szava is volt ellene, s mert meg volt győződve arról, hogy ő minden gondolatát a Naptól kapja, sosem tépelődött azon, hogy vajon helyesek-e ezek a gondolatok. Nyilván helyesek, hiszen ő gondolta ki őket, valamennyiüket! Nem tudta megunni soha saját magát. A folyosók falát hatalmas, díszes tükrök ékítették, hogy amikor a király végigvonul a termein, mindennél fényesebb pompájában mutassák délceg termetét, szép járását, senkihez sem hasonlítható vonásait.

 

Egy nap a hálószobájában ücsörgött éppen, hősi tetteit olvasgatva, amikor az ablak függönye megrezzent. Odakapta a fejét, mert úgy emlékezett, senki nem kért engedélyt tőle, hogy a függönyét rezegtesse olvasás közben, de nem látott ott senki emberfiát: csak egy apró madárka ugrándozott az ablak párkányán. Piros volt a csőre, sárga a lába, apró gombszemeivel szemtelenül bámult be az ablakon.

 

– Hát neked meg ki engedte meg, hogy itt ugrabugrálj nekem? Zavarsz az olvasásban! Hess innen, hess! – csapott a madár felé az összetekert papírlapokkal, de a madárka, ahelyett, hogy elszállt volna, berepült a szobába.

 

 – Mit akarsz tőlem? Nem jelentkeztél be hozzám, nekem pedig ma nincs is fogadónapom! – mordult rá a király, mert megint rosszkedvű reggele volt. – Hallod? Menj az utadra, és hagyj engem pihenni!

 

– Nem úgy van az! – csicseregte a madár. – Azt mondják rólad, te igazságos vagy és… és… és erős! Akkor segíts nekem!

 

– Ugyan már, hogyan segíthetnék rajtad! Talán helyetted csipegessem a magokat?

 

– Változtass vissza királylánnyá! De végleg! – csipogta a madár elszántan.

 

– Ej, bolondját járatod velem! – dünnyögte haragosan, de azért összecsavarta az olvasnivalót.

 

A madárka a király térdére szállt, és fejét felemelve a királyra nézett.

 

– Nézz csak a szemembe! Hát ilyen egy madárszem? És észre sem veszed, hogy beszélni is tudok?

 

A király ezen eltűnődött, hiszen csakugyan: a madárka emberi szavakat csiripelt piros csőrén, és amikor a szemébe nézett, kedves fény sugárzott a tekintetéből. Ez volt a legkülönösebb a madárkában: nem pusztán szeme volt, hanem tekintete.

 

– Ha akarom, meg tudom ám mutatni magam neked, napokra, percekre – de úgy maradni nem tudok. Mindig vissza kell változnom madárrá, és repülnöm kell! Pedig én már szeretnék valahol megtelepedni, otthont lelni, nem mindig csak ugrándozni egyik ágról a másikra! Segítesz nekem?

 

 – Ki hiszi mindezt el? – kérdezte a szép király, de amire hármat számolhatott volna, a madár átbucskázott a fején, s az ölében egy kedvesen csicsergő leány ült, szélfútta, piros hajjal, sárga szoknyában.

 

 No, ilyet sem látott még a király! Ej, de ott tartotta volna a térdén az idők végeztéig a lányt, ám ha igaz, amit mond, akkor bármikor visszaváltozhat madárrá, és kirepül, végleg, ki az ablakon. Meg aztán kinek kell egy ilyen-olyan lány? Ám az olyan kétségbeesett szemmel nézett rá, hogy a király megsajnálta.

 

– És mit kell tennem ahhoz, hogy így maradj nekem? – kérdezte szemmel a király óvatosan, mert egyáltalán nem volt biztos abban, hogy örülne annak, hogy az életébe egyszer csak beköltözne egy ilyen ukmukfukk leány.

 

 – Először is tudnom kellene, hogy te vagy-e az, aki kivarázsolhat a tollaim közül…  Azt mondják, az egyik kezeddel adsz, de a másikkal elveszel. Azt is mondják, hogy örömet szerzel és bánatot okozol ugyanazzal a szívvel. Ha így van, tovább kell repülnöm, mert akkor nem te vagy az, akit keresek.

 

– Ki mondta ezeket neked? – kérdezte haragosan a király, mert meg volt győződve arról, hogy ő csupa helyes és szép dolgokat tesz a világban.

 

– Ez teljességgel nem fontos! – emelte fel mutatóujját a madárból lett lány. – Inkább arra válaszolj, hogy örülnél-e annak, ha itt maradnék neked?

 

– Hogyan is válaszolhatnék erre a kérdésedre úgy, hogy te is örülj neki? Túl gyorsan repültél be az ablakomon. Jöttél, itt voltál, és mindent akarsz. És ha mindenem odaadom neked, ki tudja, nem repülsz-e vele tovább?

 

– Én sem tudtam, hogy ki lakik az ablak mögött, nem tudtam, hogy ki lakik a toronyban, de mégis erre az ablakra szálltam.

 

– Jó, tegyünk egy próbát! – mondta aztán a király. – Gyere el hozzám három éven keresztül minden áldott nap. Ha letelt a három év, visszaváltoztatlak emberlánnyá, bármilyen áron is.

 

A madárka jött hóban, szélben, napsütésben. Megállt az ablakpárkányon, csőrével megkopogtatta az üveget, mire a király kinyitotta az ablakot, és beengedte. A kismadár átbucskázott a fején, és minden nap egyre szebb lánnyá változott – legalábbis a király így látta ezt. Ajándékot is hozott neki mindig a madárból lett lány, ami éppen az útjába akadt: dércsípte ágat, esőáztatta falevelet. De a király nem tudta, mit kezdjen a sok haszontalan ajándékkal: nem voltak mérhetőek gyémántpalotáihoz, rubintos ládikáihoz, drága kelméihez.

 

Hamar eltelt az a három év. 

 

– Nos, megváltasz rabságomból? – kérdezte egy napon mosolyogva a lány.

 

– Mit kell tennem? – kérdezte a király.

 

– Bontsd le a legmagasabb tornyot, amely beárnyékolja a birodalmadat. Bontsd le, mert eltakarja a Napot a szemed elől! Bontsd le, és amire az utolsó téglát elhordják, én is elveszítem a madárruhámat.

 

– Azt nem tehetem! – komorodott el a király. – A legmagasabbat nem lehet! Kérj bármi mást! Akármit! Persze… – gondolkozott el a király – el kellene döntened, hogy megéri-e végleg átváltoznod. Mert miért is zavar az, hogy nem lehetsz állandóan itt? Máshol is van világ! Most két életed van. Ha mellettem maradnál, egyik életedet el kellene dobnod… Ezt igazán nem kívánhatom!

 

– Igazad van – nézett maga elé szomorúan a lány. Inge alól apró csomagot vett elő, és a király kezébe zárta. – Tudom, hogy amit eddig hoztam neked, az nem ér semmit a számodra. Nekem nincs másom, ez mindenem, de ezt is neked adom – mondta, és amire a király kibontotta az összegyűrt kendőbe tekert apró, fényes karikát, madárrá vált, és kirepült az ablakon.

 

A kendőben gyűrű volt, sárga aranyból, rozsdavörös kővel a közepén. A király értetlenül forgatta az ujjai között.

 

– Mit kezdjek vele? – mormogta maga elé. – Van nekem ennél különb! És sokkal több is, nagyobbak, súlyosabbak, fényesebbek!

 

–   Várj csak, várj, madárka! Nem úgy van az! Miért nem jó neked ez így? Ezentúl is jöhetsz, minden nap! Ahogy eddig! – de a madárka elrepült, sosem látta többé a király. Várt egy napot, tíz napot, száz napot – hiába. Többé nem látta a király a különös lányt sem, piros hajával, mindenséget betakaró, sárga szoknyában.

 

 

 

Az emberek csak azt látták, hogy a király áll az ablakban, napokon keresztül, és nem csinál semmit. Egyre szomorúbban ébredt.

 

– Akkor is megszerezlek – gondolta egyszer hirtelen mérgében –, hiszen a birodalmam minden teremtményének én vagyok az ura!

 

Ha madarat látott ugrálni kertjében, vagy séta közben a fák ágain, megcsillant a szeme.

 

– Állj meg, állj meg! – kiabált utánuk a madaras király, de a madárkák nem értették szavát, csak ugráltak kerek cipőgomb-szemükkel ágról ágra.

 

Azt mondják, a király élete végére elszegényedett, nem maradt semmije. Porig rombolták a palotáját, égigérő várait, nem volt ereje megvédeni azokat. Nem érdekelték már a várak, paloták, csak járta az erdőket, nádasokat, és kereste azt az egy szem madarat, aki annak idején az ablakára szállt.

 

 Aztán egy nap végleg eltűnt a király, de a nádas mellett, a tó partján, a víztükör fölé hajolva sárgaüstökű szomorúfűz nőtt ki a földből. Úgy tartják az öregek, akik még őriznek valamit az emlékezetükben, hogy a fában egy öreg király lakott: teste a fa törzse volt, karjai a lehajló ágak. Azt is mesélik, hogy valamikor híres uralkodó volt – a Napból született, haja aranykorona volt, melynek fénye bevilágította az egész birodalmat. De azt is mondják, hogy nem volt jó király, mert csak a saját boldogulását kereste.  Úgy tartják, büntetésből magába kellett szívnia az összes szomorúságot, ami az emberekben lakik. Aki arra jár, és kezét a törzsére tapasztja, boldogan futhat tovább. A sárgaüstökű szomorúfűz pedig még szomorúbban lógatja ölelni vágyó karjait a víz fölé – de tó tükörből nem néz senki vissza rá.

 

 

 

 

 

A víziember maga elé nézett. Nem volt már körülötte senki, csak én hallgattam a meséjét. Ott kuporogtam a parti homokban, néztem a vadkacsákat, ahogy úszni tanítják fiaikat, és nem volt kedvem megszólalni. Az öreg egy nádvesszőt babrált ráncos ujjaival. Sosem néztem még ilyen közelről a kezét. Csupa sár volt, bőre töredezett, mint a kiszáradt föld. Apró csónakot hajtogatott nádlevélből, kis pálcikából árbocot, levélből vitorlát tűzött rá.

 

– Gyere, engedjük útjára – mondta nekem, és odahajoltunk a tó tükre felé. A kis csónakot óvatosan a vízre eresztettük, de csak én láttam, hogy amikor a vízben az öreg kézről leolvadt a sár, a nap megcsillant gyűrűje rozsdavörös kövén…

 

 

 

(Mirtse Zsuzsa, 2011)

 

 

MeseAkademia